Gyerekkoromban, sokáig csak úgy tudtam álomba merülni este, ha filmeket találtam ki magamnak képzeletben. Behunytam a szemem, előhívtam a sötétben a saját filmvásznamat, kigondoltam a helyszínt, a szereplőket, és kezdődhetett is a történet. Mire a hős győzött, elbukott vagy meghalt, már én is aludtam. Rajtam múlt, hogyan ér véget a történet, de az én filmem nem végződött mindig happy enddel, és már ez is sokat elárul rólam.

Játszani is máshogyan játszottam, mint a többi gyerek. Nem az udvaron, a kertben vagy a szobában, tehát nem a külvilágban történt meg velem a játék csodája, hanem odabent, az elmémben. Egy mások számára láthatatlan filmet forgattam. A játék helyébe nálam a saját mozivásznam lépett. Mindent pontosan megterveztem hozzá: a film időtartamát, a történetét, a karaktereket, a rendezőt és a színészeket, még a képarányt is meghatároztam, bár legtöbbször a szélesvásznú formátumot részesítettem előnyben. Akkor persze még nem ismertem a képarányok fajtáit név szerint, de fejben megvolt, melyiket szeretem.

Mint a megszállott nagy rendezőket, akik arról számolnak be az önéletrajzukban, hogy gyerekkorukban a szülői tiltás ellenére akár elszökni is képesek voltak otthonról moziba, születésem óta engem is csak a film érdekelt. A filmen keresztül fedeztem fel a világot magamnak és a moziban találtam igazi otthonra. Sokkal inkább, mint azokban a házakban, amelyekben laktam, és amelyeket meggyőződésem ellenére otthonnak kellett neveznem.

De a film és a mozi összekapcsolódott a másik szenvedélyemmel, a könyvekkel. A kettő együtt létezett: Karl May és James Fenimore Cooper indiántörténetei vezettek el a westernfilmekhez – és a moziban vagy a tévében látott kalandok képvilága beleoldódott az olvasmányélményeim víziójába.

Ha ma visszagondolok erre az évtizedekkel ezelőtti fiúra, nehéz elhinni, hogy ő ugyanaz a test volt, mint amelyikben most is létezem. Ha ránézek a gyerekkori fotóimra, amelyeket méltatlan körülmények között meghalt anyám hagyatékából mentettem meg, egy távoli bolygóról származó idegennek, földönkívüli lénynek tűnök magam számára a képeken. Olyan sok változás történt velem az évek folyamán, annyiszor kellett új életet kezdenem, hogy a régi alakmásaimra már csak úgy emlékszem, mintha egy öreg kígyó rég levedlett bőrei volnának. Tegnap töltöttem be az ötvenet, néha mégis úgy érzem magam, mint egy halálosan kimerült és megviselt kilencven éves vénember.

Egyetlen dolog maradt csak változatlan az időben. Soha semmi és senki más nem volt igazán hű hozzám, csak a mozi, meg a vásznakon és a tévéképernyőkön lepergő filmek.

Az első emlékem a mozgóképről nem is a mozihoz kötődik, hanem a tévéhez. Látom magam a győri kórházban, három vagy négyévesen, ahogy ülök csíkos fürdőköpenyben a társalgóban, körülöttem főleg öregek, valamit néznek a szekrény tetejére állított készüléken, velük együtt nézem.

Ma érkeztem meg a kórházba, mert meg kell műteni a sérvemet. Vasárnap reggel hozott be anyám és nagyapám, aztán hazamentek a Győrtől harminc kilométerre fekvő szigetközi faluba, ahol életem első néhány évét töltöttem.

Amikor aznap délután szivárogni kezdtek a látogatók a többi beteghez, azt hittem, ők is visszatérnek. Biztos mondták reggel a búcsúzáskor, hogy ma már nem láthatom őket, de én kicsi voltam és még nem fogtam fel, hogy nem utazhatnak el hozzám naponta kétszer. Irigykedve figyeltem a többi beteget, ahogy a családok, szülők, rokonok az ágyuk köré telepszenek. Rettenetesen el vagyok keseredve, állok a folyosón a kórház kapujára néző ablaknál, könnyes szemmel figyelem az érkező látogatókat, hátha megpillantom az anyámat.

Hiányzik anyu. Magamra hagyott, idegenek közé dobott, és nem is értem, mi fog történni velem holnap reggel. Egy idő után elfáradok a hiábavaló várakozásban és odatelepszem az öregek mellé a társalgóban. Szánakozva, de némán rám pillantanak, aztán tovább nézik a tévét.

A képernyőn egy bajszos férfi ül valami kerek asztalnál. Csak a mókás feje látszik, az asztal forog körbe-körbe és különféle karok meg eszközök mindenféle ételeket próbálnak a férfi szájába gyömöszölni. De a gép meghibásodik, és vicces dolgok történnek, végül a nyakába ömlik a leves, az arcába csapódik a torta, és én ezeken a jeleneteken önkéntelenül nevetni kezdek. Kirobban belőlem a kacaj, de az öregek mintha nem is észlelnék, mi történik a képeken, ugyanolyan csöndben és mogorván mustrálják a filmet. Az egyik néni arcán óvatos mosoly jelenik meg, de aztán feláll és a botjára támaszkodva elcsoszog a vécére.

Ma már tudom, hogy Chaplin Modern idők című filmjét láttam ott és akkor a győri kórházban, vasárnap délután a tévében, és ez a képsor mentett meg attól, hogy végzetes letargiába merüljek. Másnap, hétfő reggel betoltak a műtőbe, egy doktornéni az arcomra fekete maszkot helyezett, amitől elaludtam. Ma is érzem a belélegzett altatógáz szagát. Aztán már csak az ébredés pillanata következik, ahogy jajgatok és sírok az ágyban. Egy idős cigányasszony vigasztalgat a kórteremben, aki a szomszédos ágyon fekszik mellettem.

Volt már egy vágás a bal oldalamon, közvetlenül a heréim mellett, amelyet két éves koromban ejtettek rajtam, és amelyre már nem is emlékeztem, most a jobb oldalamra egy másik vágást is kaptam. Leírhatatlanul fáj és éget, mindenféle műanyag szálak, varratok merednek elő a sebből. Aztán anyám és nagyapám harmadnap reggel újra megjelennek és elmagyarázzák, hogy még egy darabig lábadoznom kell, de a hétvégére már hazamehetek. Csak óvatosan mozoghatok, de ha tehetem, minden délután kisettenkedem a kórteremből és elbicegek a társalgóba, hátha megint láthatom azt a mulatságos fickót a tévében.

Később azt is elmagyarázzák nekem, hogy valójában ez már a harmadik műtétem volt a születésem óta. Mert igaz ugyan, hogy kétoldali sérvem volt, amelyet az orvosoknak meg kellett gyógyítania, de az egyik orvos sajnos véletlenül hozzávarrta a hasfalamhoz az egyik herémet, és egy harmadik műtéttel ezt a hibát hozták most helyre. Amíg csak élek, látszani fog rajtam ez a három műtéti heg, és soha nem emelhetek majd nehéz súlyokat.

Az idők múltával persze sokat javult a helyzet, húsz évvel később a sebek tökéletesen behegedtek, és az intimszőrzetem jótékony takarásában senki sem vette észre a létezésüket. A különböző munkák során, amelyeket az évek alatt végeztem, elkerülhetetlenné vált az is, hogy néha nehezet emeljek, de szerencsére a hasfalam mindig épen megúszta és egyszer sem szakadt fel. Viszont az időváltozásra mindmáig érzékeny, és a légköri jelenségekre intenzíven reagál, ilyenkor, mint az áramütés, egy-egy villanásra belém hasít ugyanaz a fájdalom, mint a kórházi ágyon. Mintha a testem időről időre emlékeztetni akarna a régi sebeimre.

Valahogy így működik az agyam is, mint a műtéti heg. Az emlékeim – milliónyi seb, amelyeket időnként aktiválnak az időjárási körülmények. De ha akarom, külső hatások nélkül is képes vagyok arra, hogy bekapcsoljam őket.