Kopogtatás

hommage a bajnovits

 

Tombolt a nyár a Nagykörúton, augusztus végi tömény kánikula volt, én mégis tüsszögtem. Azt hittem, náthás vagyok, pedig megfázni csak ősszel és télen szoktam. Jártam a fővárosi mozikat, egyiket a másik után, a Graffititől a Blue Boxig, a Művésztől a Horizontig, ezért jöttem fel Pestre, erre tartogattam a szabadságomat, mert művészfilmeket csak itt játszottak, sehol máshol, legkevésbé abban a levegőtlen kisvárosban, ahol egy szűk manzárdszobában tengődtem.

Egy héttel korábban még éheztem. Mint egy önsanyargató aszkéta, a nyár első felében nem költöttem semmire, az egész nyamvadt kis fizetésemet félretettem az útra. Naponta egyszer kajáltam, a munka utáni sört is kihagytam, csak fél doboz cigit engedélyeztem magamnak. Esténként a gyomrom vérig sértve tiltakozott a megmagyarázhatatlan űr ellen.

De a radikális önmegtartóztatás eredményes volt: nyár végéig ötvenezer forintot gyűjtöttem össze. Ennyiből bőven futotta rendes szállásra, kajára és mozira. Elterveztem, hogy úgy élek egy hétig, mint valami léha pesti ficsúr, taxival járom a várost és előkelő vendéglőkben vacsorázom. Néhány nap alatt az összes megtakarításomat elszórtam, de nem éreztem bűntudatot, ennek a keservesen megspórolt pénznek ez volt a kiszabott sorsa.

Akkor még rajongtam Budapestért, folyton hangoztattam, hogy egyszer majd itt akarom megvetni a lábam, ezekben az omlatag, öregszagot árasztó belvárosi bérházakban, ahol száz éve még őrült poéták duhajkodtak. Nekem Pest az írókat, költőket és a kávéházakat jelentette. Meg az irodalmi folyóiratokat, amikről nem is hallottak vidéken. De a hét közepén elkezdődött ez a végeérhetetlen orrfolyás és prüszkölés, ami csak a mozi sötétjében csillapult, és amint kiléptem a fényre, vehettem a körúti kisboltokban a százas papírzsebkendőket.

Az utolsó este, amíg a filmre vártam, a mosdóban vettem észre, hogy az arcom lila, a szívem lehetetlenül kalimpál és alig kapok levegőt. Cefetül voltam. Ez már nem takonykór, gondoltam, hanem szívroham. Annyira viszont mégse lehettem rosszul, mert a filmet félholtan is lelkiismeretesen végigültem, ma is emlékszem minden percrére, sőt még egy korsó sört is bevágtam utána, bár a cigi nehezen ment, nem esett jól, inkább csak a halálfélelem miatt szívtam el pár szálat.

Másnap hazautaztam, a tüsszögés elmúlt, de a következő reggel megint rám tört az elviselhetetlen légszomj. Bevánszorogtam a lemezboltba, de mikor a főnök felfedezte, hogy majdnem szétdurran a fejem és sípolva lélegzem, elküldött orvoshoz. Azt hittem, kapok valami gyógyszert megfázásra, de a doki addig hallgatózott a mellkasomon, amíg bizonytalan zörejekre hivatkozva beutalt a tüdőgondozóba. Ott röntgent és légzésfunkciót csináltak, utána mindenféle gyanús folyadékot injekcióztak a karomba. Az egyik szúrás helye pirosra duzzadt. Kiderült, hogy allergiás vagyok a parlagfűre, a tüdőmet ellepték a pollenek. Kiírtak táppénzre, a patikában megkaptam a tablettámat meg kétféle inhalációs készüléket, amelyekből nehézlégzés esetén kellett befújni a tüdőmbe. Becsülettel beszedtem és felszívtam mindent, aztán elterültem az albérletemben.

Allergia. Ez a szó felbosszantott. Nehéz volt elfogadni, hogy engem, a huszonkét éves, talpig egészséges fiút, akinek soha nem volt komoly baja, még tüdőgyulladása, sőt influenzája sem, épp egy ilyen snassz betegség terít le. Ez csak valami úri hóbort, gondoltam, amit a pesti utcákról szedhettem össze, a szervezet nevetséges hisztije. Harcol a testem egy nyomorult gyomnövény ellen, ami valójában nem is támadta meg.

Másnap felhívtam anyámat. Nem azért, hogy valakinek elpanaszoljam a jelentéktelen gondjaimat, amelyek akkor iszonyatos nehézségeknek tűntek, hanem amúgy is időszerű volt, hogy keressem. Időnként muszáj volt telefonálni neki, különben ő hívott fel, hogy megkérdezze, miért nem jelentkezem.

Akkor még számíthattam rá, ha a megértésére nem is, legalább a gépies aggodalma működésbe lépett. Gond nélkül felfogta, amiről beszélek, a teljes szellemi összeomlásig még tíz éve volt hátra. Nem tudtam, hogy valahol a koponyacsont alatt, úgynevezett fehérjeplakkok képződnek észrevétlenül az agyában, amelyek nemsokára elpusztítják az idegsejtjeit és később nem fog emlékezni semmire. Nem tudtam, hogy lassan elkopik a memóriája, felmorzsolódnak az emlékei és pár év múlva a saját fiát sem ismeri meg. Nem sejthettem, hogy magatehetetlenül fog feküdni évekig és mint egy öntudatlan múmia, csontsoványan lép át a halálba. Aznap minden szava világos volt és tiszta.

Amikor meghallotta, hogy allergiás vagyok és a tüdőm nem tudja feldolgozni a levegőt, mert a hörgőimben gyulladást okoznak a pollenek, azt javasolta, látogassam meg. „Asztmás vagy!”, jelentette ki. Mostohaapám évek óta küzdött az asztmájával, anyám jól ismerte ezt a betegséget. Úgy ízlelgette a nevét a telefonban, mintha boldoggá tenné, hogy a fia is asztmás lett. Mintha végre tényleges rokonságba kerülnék a mostohaapámmal. Mindig is szerette volna, hogy az apámnak tekintsem, de én kitartóan gyűlöltem ezt a rosszindulatú parasztembert, mióta kilencévesen megismertem és elvette tőlem anyámat. Az érzés kölcsönös volt: ő sem állhatott ki engem. A színjáték évekig húzódott, amíg egy szép napon fellázadtam és elszöktem.

„Gyere haza!”, kért anyám. Ami azt jelentette: őhozzá, a faluba, amelyet hűtlenül elhagytam. Ahol nemhogy mozi, de még egy lerobbant kultúrház sincsen. A házba, ahol mindig idegen voltam és sohasem volt elég oxigén a létezéshez. Aznap mégsem volt erőm ahhoz, hogy nemet mondjak. Szerettem az albérletemet, mert tiszta, üres térre volt szükségem, hogy egyedül lehessek és kiírjam magamból a valós és képzelt sérelmeimet. De most kellett egy emberi szó, egy mosoly, aggódó tekintet. Hogy valaki teavizet tegyen a tűzre, megvajazzon egy kenyeret.

Nem volt senkim, tényleg senkim, a családomtól és rokonaimtól önként elszakadtam, a barátaimtól nem várhattam, hogy istápoljanak. Szerelmes voltam egy kolléganőmbe, egy nálam tíz évvel idősebb férjes asszonyba a lemezboltban, de ezt akkor ő még nem tudhatta. Én sem tudtam, hogy hamarosan három évet fogok elpazarolni erre az értelmetlen szenvedélyre. Dühített a betegszabadságom, mert újra látni akartam. Árvának neveztem magam társaságban, ezen a kijelentésen a barátaim mosolyogtak és elnézően megveregették a vállamat, de én komolyan gondoltam az önmeghatározásomat. Aznap mégis olyan szívélyesen csengett anyám hangja a vonalban, hogy összeszedtem egy adag ruhát, legyőztem a kétségeimet és kibuszoztam a faluba.

Zökkenőmentesen zajlott az érkezésem, csodálkoztam is, milyen simán megy. Csak megjelentem, lepakoltam a batyumat és a kimerültségtől elcsigázottan befeküdtem az ágyba, amelyet anyám megvetett. Mostohaapám egy szót sem szólt, pedig azelőtt nehezményezte, ha tétlenül heverésztem a házában és anyámmal dumáltam, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mit segíthetek a kertben. Nem foglalkozott velem, kint ügyködött az udvaron, kukoricát morzsolt a disznóknak. Talán az asztmás tüneteimnek bocsátott meg, a közös betegségünk szimpátiát ébresztett benne. Azzal, hogy én is asztmás lettem, végre igazi férfivé váltam a szemében.

Anyám sem sietett sehová, nem volt dolga, pedig sok göncöt varrt akkoriban, így nevezte a ruhákat, amelyeket a falu asszonyainak készített áron alul, fillérekért, nem ruháknak, hanem göncöknek, pörgött a varrógép, szabott, fércelt és szegett egész nap. De a kedvemért aznap abbahagyta a munkát és leült mellém az ágyra.

Augusztus vége volt, fáradtan ténfergett kint a nap, már éreztem a közelgő szeptember illatát, a veranda előtti szőlőlugasról éretlen otellók lógtak, befújtam a tüdőmbe az inhalációs eszközzel, az arcom visszanyerte a színét, a szívem sem dobolt összevissza, a helyére zökkent. Félmeztelenül ültem az ágyon, anyám az egyik kezével átölelt, a másikkal óvatosan kopogtatni kezdte a hátam. „Könnyebben feljön, ha megkocogtatom”, mondta, és ütögette. Hittem neki, miért is hazudna, hiszen ő az anyám, jót akar. Nem fájt, jólesett. Egyszerre volt simogatás, egy tapasztalt asszony mozdulata, orvosi szakértelem és anyai gondoskodás abban a légnemű tapintásban, ahogy az ujjaival a hátamat kopogtatta, hogy a váladék a tüdőmet minél könnyebben elhagyja. Elmúlt a légszomj, a tüdőm, akár egy vitorla a szélben, felszabadult és kidagadt, hálás volt a levegőnek.

Aznap voltunk egymáshoz ilyen közel utoljára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.