Micsoda szar alak, és micsoda nagy író! – mondta a szerzőről Esterházy Péter. Louis-Ferdinand Celine mibenlétével sokáig felszínes előítéleteim okán sem foglalkoztam. Hallottam ugyanis antiszemita röpiratairól és arról, hogy a második világháború idején cseppet szimpatizált a nácikkal. Nem egyedülálló történet ez: annak idején például a Nobel-díjas Knut Hamsunnal is megesett. A vitatható élet felett azonban ezúttal is győzedelmeskedett a művészi tehetség.

Az Utazás az éjszaka mélyére, amely tudatosan játékba hozza Voltaire Candide-ját, a világ kíméletlen bírálatának nagylexikona. Szokás ugyan a nincstelen otthontalanok bibliájának is nevezni, de úgy hiszem, ez csak egyetlen gerezd a mű jelentésrétegeiben. Főhőse Ferdinand Bardamu, aki a pikareszk regényhagyomány szerint bejárja a világot, de sehol sem érzi jól magát ezen a szerfelett nyomasztó sárgolyóbison.

Kezdetnek lelkesen katonának áll, ám az első világháború őrületében az emberi létezés fokozhatatlan förtelmét találja, s ez a benyomása később sem változik. A háború után Afrikába indul, ahol már nem csupán az emberben rejlő iszonyattal, hanem a földrajzi környezet kegyetlen közönyével is találkozik. Mégsem adja fel, újabb kalandjai Amerikában folytatódnak, ám a remélt szupermodern civilizációban sem leli meg a maga Eldorádóját, s az amerikai életforma ismét keserű tapasztalatok forrása lesz számára. Végül hazatér Franciaországba, csakhogy konfliktusokkal tűzdelt orvosi praxisa sem nyújt neki semmiféle pozitív perspektívát, s lassacskán belenyugszik a világ szükségszerű rettenetébe.

Celine könyvében az emberi élet borzalmas élmények tárháza, s csaknem minden szereplő, esemény és szituáció sötét színeket kap. Ebben a regényben az ember aljas, önző lény, kisszerű, gusztustalan, gyáva, hazug és bunkó vadállat, akit a nemi örömökön, a hormonvezérelt szaporodáson és fajtársai hathatós legyilkolásán kívül csak a sok pénz, pár liter alkohol meg a zabálás vonz. Ebben a könyvben az emberi lényt csakis az ösztönei irányítják, kizárólag a haszonelv hajtja, és ha nem képes átgázolni a történelem mocsarán illetve fajtársain, akkor legfeljebb egy elmegyógyintézetben végezheti. Mindössze néhány elviselhető jellemvonásokkal rendelkező alak bukkan fel a szövegben, ők azonban simán belepusztulnak elfuserált sorsukba.

Az „Utazás” ugyanakkor folyvást röhögésre késztet, mert a beszélő elképesztő méretekben adagolja világundorát, s határtalan szarkazmusa elől nem menekülhet egyetlen élőlény sem, mindenki bőségesen megkapja a magáét. Persze nem klasszikus humor ez. A morbid kifakadások szüntelen láncreakcióján inkább csak sírva derültem, de az a véleményem, ezt a folyamatos fikázást bőven megérdemli az emberi természet. Celine nem tett mást, mint igyekezett tisztán látni, a regény kemény hangja, illúziómentes nézőpontja könyörtelenül szembesít esendő létezésünkkel. Egyedüli reményt az ad, hogy ha valaki e sárkányfog-veteményről ilyen bitang jó könyvet képes írni, akkor talán egy kicsit mégis bízhatunk az evolúció jövőjében.

A pesszimizmus enciklopédiája
– Louis-Ferdinand Celine: Utazás az éjszaka mélyére – kritika
Vár Ucca Műhely, 2005/3.