Vajon hol járunk, mi ez a hely és hol található Verhovina? A név, amely egy régi szovjet motorkerékpár-típus és egy kárpátaljai tájegység neve is egyben, ha úgy akarjuk, földrajzilag is behatárolható terület és sok mindent elárul a megfestett vidékről, amely a történet húsa és teste. Verhovina persze nem valós település, ahogy Jablonska Poljana vidéke sem, ahol kénes termálforrások borítják el a levegőt és a környék lakosaiból ezért orrfacsaró bűz árad, amelyet mindenütt megéreznek.
Bodor Ádám a Sinistra körzettel annak idején szuverén nyelvet, írói világot, sivár végvidéket teremtett, különös, lerobbant figurákkal és őrült, félelmetes szerzetekkel. Ez az apokaliptikus tájtörténet és emberi pusztulás folytatódik Verhovina madarai című új regényében is, ahogy máskor, ebben a szövegben is utánozhatatlanul egyedi beszélő nevekkel. Adam, a történet, vagy inkább végnapok krónikása és elbeszélője, ez a nevelőintézetből Verhovinára származott fiatalember, akiről nem sokat tudunk meg, fejezetről fejezetre sorra veszi e beszélő neveket, e nevek gazdáit, az emberi romokat, sorstörmelékeiket. Elsősorban Anatol Korkodusbrigadéros történetét, a vizek felelősét, aztán a vendégfogadós Edmund Pochoriles alakját, hogy hozzájuk sokféle meghökkentő lényt csatlakoztasson, Klara Burszentől, Svantz állatorvoson, Roswithán át a kiugrott lelkész, Fabritiusig. Sorolhatnánk tovább, a szerző is vég nélkül képes bővíteni bizarr, eleven panoptikumát.
Ők mind-mind a végnapjait élő Verhovina lakói, akik pontosan tudják, vagy inkább csak érzik, hogy ez a hely réges-rég az élhető, normális világon kívül rekedt, jelene nincsen vagy üres illúzió csak, múltja borzalmas, jövője kétes, és hamarosan egy szörnyű erő fogja bekebelezni őket, amely ellen minden lakó, de a természet is tehetetlen, vagy talán az erő nem más, mint az elmúlás, az enyészet. Verhovinán minden tényező, hely és tárgy használhatatlan és piszkos, élelem alig, vonat nem jár, a madarak eltűntek, félelmet keltő idegenek bukkannak fel a környéken és a Halál, azaz Nikita jele vetül arra, akinek elérkezett a végórája, miközben a retardált őslakosok, ezek a szellemi és sokszor testi értelemben is megnyomorított társaság bekezdésről bekezdésre ugyanazokat az öntudatlan, irracionális és szánalmas cselekvéseket végzik el, oldalról oldalra valamilyen megmagyarázhatatlan, abszurd történésben vegetálnak.
A regény darabjaiból, melyek önálló elbeszélésekként is működnek, kirajzolódik ugyanannak a stilizált világnak a képe, amelyet a Sinistrából megismertünk. Ugyanaz a világ – mégsem ugyanaz a történet és hely. Több annál. A mágikus energiák felerősödnek, elszaporodnak, mintha Garcia Marquez bő vérű, egzotikus érzékisége és Kafka halálos szorongása közösen születne újjá ebben a prózában. Verhovina belső élete, bár a szöveg természete és az ábrázolt világ monotonitása ezt kívánná, a legkevésbé sem szürke, színtelen és unalmas, hanem színes. Az elbeszélői fantázia döbbenetes kanyarokat ír le, oldalról oldalra újabb és újabb abszurd fordulat vár minket. Mintha egy kakofón, megbomlott, komédiázni próbáló Bach-fúga volna, úgy halad előre és hátra, vagy semerre, sőt helyben is marad ez a mégis végtelenül dinamikus történet, míg hősei elszánt küzdelmet folytatnak – a hatalommal, amely nem más, mint az írói képzelet.
Noha Bodor Ádám a kelet-közép-európai haláltáj és pusztuló övezet vízióját írja meg, az igazi hatalom – a földi és égi erőkön túl, vagy mellettük –, amely ellen a regény szereplői a harcot felvenni nem képesek – lényegében a történetüket leíró magasabb elme, a fölöttük lebegő szerzői tekintet vagy földöntúli tehetséggel bíró isteni szem. Ő hajszolja bele áldozatait újra és újra ezekbe a groteszk, hihetetlen, gyakran szánalmas és nevetséges, sokszor ironikus, morbid sőt vicces viszonyokba, torz, meseszerű, ijesztő, mégis ismerősen emberi egzisztenciális mélységekbe.
Hogy mi lesz a vége, senki sem tudja. Adam mintha átvenné Anatol Korkodus szerepét azzal, hogy a Verhovinára érkező idegen hatalom, vagyis egy új világrend előőrsének is elgondolható fotográfusnak sem engedi, hogy a helyet megismerje, bemérje, megrajzolja, netán hírét vigye. A madarak visszatérhetnek, de ez a világ, ez a hely nem változik, örökre olyan magányos, bűzös marad, ahogy a minden olvasói szándékot és elvárást felülíró szerzői akarat megalkotta. Ez a hely a maga mocskos, szinte már szeretetre méltóan démoni mivoltában kizárólag a saját törvényeinek felel meg.
A Verhovina madarai nem a Sinistra körzet újabb folytatása, hanem egy fantasztikus írói világ betetőzése, Bodor Ádám prózájának hihetetlenül szép és szórakoztató fénypontja.
