Martin Scorsese kezdi az öregkori elhülyülés jeleit mutatni. A Viharsziget egy regényből született, de nekem erről nem kell tudnom. Egy filmnek akkor is működnie kell, ha nem ismerjük az adaptált művet.  Így aztán most kizárólag a filmről beszélek. A Viharsziget egy gyenge csattanóra épülő, teljesen átlagos, vagy inkább átlagon aluli thriller. Mintha nem is a régi nagy Scorsese doktor rendezte volna, talán a fényképezés mutatja egyedül a keze nyomát. Mert a vágás és a fényképezés, talán még a zene is, tényleg kiváló, de a többi: abszolút unalmas és néhol kifejezetten ízléstelen.

Azt nem állítom, hogy a csattanó előre kiszámítható, mert én például nem tudtam belőni a végét, de amikor csattan, akkor nagyon halványan és üresen. Lehetetlen meglepődni rajta. Tényleg ezen kellene megdöbbennem? Na és addig? Addig pedig teljesen feszültségmentes jelenetek sorakoznak. Nem sikerül ámulatba esnem.

És egy tudathasadt figurát kellene eljátszania Leonardónak, csak hát egyszerűen nem megy neki, mert nem áll jól neki az ilyen komoly szerep. Egy pszichoanalitikus moziban, valahogy nem működik szegény gyerek. Látom rajta az igyekezetet és azt is látom, hogy jóval többet mutat fel, mint bármelyik drámai alakításában, de még ez is kevés ahhoz, hogy megéljem a főhős lelki tusáját. Képtelen vagyok azonosulni a bánatával. Ráadásul azok az álomjelenetek és flashback-fantáziák, amelyek leperegnek, rém rosszak.

Egy kicsit egyébként azt éreztem benne, mintha Kubrick Ragyogásának világa volna megidézve, csak hát ott nincsen csattanó, marad a hátborzongató rejtély és kőkemény költészet. Ez viszont nem költészet, hanem csak egy vérszegény lélektani dráma imitációja. Még azt is látom, hogy Scorsese a noir-filmeket is próbálta képbe hozni, ezt már a hajójelenet vetített hátterénél is sejteni véltem, de nem tudja vagy nem akarja következetesen végigvinni. (Egy kis megjegyzés: Max von Sydow viszont itt is kiváló)

Vártam, hogy a csoda megtörténjen. De Scorsese ezúttal nálam megbukott ebben a középszerű thrillerben.