Valamikor, évekkel ezelőtt, nagyon bírtam ezt a skót származású brit szerzőt. Olvastam a novelláit a Geometria című kötetben, és egyik kedvenc regényem volt az Őrült szerelem, amely a lélektant és a thrillert egyedülálló módon ötvözte. Aztán persze kíváncsian olvasni kezdtem az Atonement – Vágy és vezeklés című regényét, amely világsiker lett, és harminc oldal után leraktam. Ő már nem az az író volt, akit annak idején megismertem.

Minden, ami Ian McEwan stílusát jelentette, hirtelen eltűnt. Nem találtam benne a pontos, keményen koppanó mondatait (ami nyilván a jó fordítás érdeme is volt), a pimaszságát, a fantáziáját és a humorát. Egy tizenkilencedik századi regény imitációját vettem a kezembe, és csalódtam. Képtelen voltam megbarátkozni ezekkel a klasszicista, fényesre vasalt mondatokkal, és a történet sem érdekelt. Azt gondoltam, McEwan megöregedett.

Aztán megjelent legújabb könyve, a 2005-ben írt Szombat. Adtam neki még egy esélyt, mert nem szívesen mondok le a kedves szerzőimről. Ez a könyv ismét napjainkban játszódik, és szerencsére McEwan ismerős nyelvén. Főhőse egy londoni agysebész, akit szabadnapján huszonnégy órán át követhetünk nyomon, hajnali ébredésétől kezdve, vasárnap virradatig. Jómódú orvos, London egyik legmenőbb városrészén. Szép nagy ház, szerető család, feleség, két gyermek, drága autó, azaz egy tipikus felső középosztálybeli angol família.

A rendezett élet ezen a napon azonban kissé felborul. Az idegsebész már kora hajnalban szemtanúja lesz az ablakból egy lángoló repülőgépnek, később koccan a kocsijával, nézeteltérésbe kerül két piti gengszterrel, kollégájával vívott fallabda meccsét elveszti, kiderül, hogy a lánya terhes, ráadásul késő este erőszakkal betör a lakásába, és megzavarja a családi vacsorát az a két rossz arcú alak, akikkel napközben összebalhézott az utcán.

A sztorival és a figurákkal semmi baj, a régi McEwan világát idézik fel. Ám a szerző most társadalmi kérdéseket emel be regényébe. A történet nem sokkal a New York-i terrortámadás után, közvetlenül az iraki háború előtt játszódik, és a miközben zajlik a cselekmény, Henry Perowne agysebész egész nap a készülő támadásról, a brit külpolitikáról, úgy összességében a világ ezredfordulós problémáiról töpreng. Nem tudja, vajon helyes-e az iraki attak, és retteg attól, hogy London is a terror áldozata lesz.

Még ezzel sem volna gond, ám az eszmefuttatás élesen különválik a regényben, és olyan érzet keletkezik az olvasóban, hogy a történet csak ürügy arra, hogy a szerző gondolatait és vívódásait egy kitalált figurába ágyazza. Sajnos nem sikerült összedolgoznia varratmentesen a szöveg két rétegét, túlságosan kilóg McEwan saját politikai énje a megalkotott regényvilágból.

A Szombat története és időkezelése több klasszikust idéz meg, Joyce egyértelmű kapcsolódási pont, de fontos párhuzam Saul Bellow Herzog című regénye és Burgess Enderby-sorozata. McEwan napjaink Londonjában próbálja megteremteni a nyugati értelmiségi nyárspolgár súlyos ellentmondásokkal terhes világát, de a középszerű társadalomkritikánál sajnos nem jut messzebbre vagy mélyebbre. Igaza van abban, hogy az elkényelmesedett nyugati civilizáció, miközben fallabdázik és autóval jár dolgozni, nem érzékel semmit a véres, nyers valóságból, de ehhez egy esszé is elég volna. Ráadásul túlságosan elegáns mondatokkal dolgozik megint, sok a pátosz és gyakran emelkedett hang jellemzi, nyoma sincs annak a természetes erőnek, ami korábbi írásaiban megjelent.

Azért persze nem akarom bántani, mert így is kellemes szórakozás. Nagyon érdekesek például azok a részek, ahol az idegsebész munkáját ragadja meg, amihez nyilván rengeteg nyersanyag kellett, a könyv végén köszönetet is mond néhány orvosnak. Épp az idegsebészet pillanatainál tud észrevétlenül szép gondolatokat belecsempészni a történetbe. Jó a történet végkifejlete is, különösen tetszett a két betolakodó, akik a Funny Games alakjaira emlékeztettek. De amint előkerülnek a társadalmi kérdések, az egész regény hamissá válik. Lehet, hogy Ian McEwan tényleg megöregedett.