A bűntudat technikája – Brad Anderson: A gépész (2005)

gepesz

Már nem tudni pontosan mikor – talán a Hatodik érzék csavaros végkifejlete óta – , néhány éve divatba jöttek a meghökkentő befejezéssel végződő, s gyakran skizoid tematikájú filmek. A DVD-n mostanában megjelent „A gépész” nagyjából ezt az irányvonalat követve, sajnos túl kiszámítható módon avatja be nézőjét a bűntudat működésébe. Csak néhány film a sok közül, amely a főhős skizoid tudatára, szellemi zűrzavarára alapozva próbálja meglepni a befogadót: Nyisd ki a szemed, Donnie Darko, Harcosok klubja, Másvilág, Memento. Bár színvonal és narratíva szempontjából talán nem ajánlatos összevetni őket, ezekben a művekben mégis van egy közös motívum: hősük enyhén megbomlott tudattal rendelkező figura, a kacskaringós, néha misztikus cselekmény kényelmes folyását pedig rendre felülírja a cselekmény zárlata.

A gépész nagyjából hasonló séma szerint működik. Hőse, a csontsovány Trevor Reznik egyedül él, álmatlanságban szenved, éjszakánként „A félkegyelműt” olvasgatja, s egy gyárban dolgozik hatalmas gépek mellett. Csak két barátja van: egy repülőtéri büfé pincérnője, illetve egy kedves kis szajha, akit szexuális szükségből időnként meglátogat. Trevornak azonban különös konfliktusai támadnak. Figyelmetlenségből üzemi balesetet okoz, hűtőszekrényére ragasztva papírcetliket talál baljós rajzzal és felirattal, aztán megismerkedik egy Ivan nevű kövér fickóval, aki sokak szerint nem is létezik, s akinek amputált ujjai helyére lábujjakat varrtak. Különös, komor történet, bizarr szereplőkkel, amely arra utal, Trevor életével valami nincsen rendben. Ő maga arra gyanakszik, hogy a külvilág összeesküdött ellene, megpróbálja kinyomozni, miért és ki akarja mindenáron tönkretenni, ám a szálak egyre jobban gabalyodnak, s végül alábukik saját tudattalanjának legmélyére.

Brad Anderson filmjének akad néhány szép erénye: Christian Bale szuggesztív alakítása, a gépészfigura és a gyári környezet dark-hangulata, meg a monokróm, nyomasztó képi világ. A forgatókönyv azonban túlságosan kiszámítható. Én például már fél óra után rájöttem, mi a történet nyitja, s bár a végső magyarázatra csak az utolsó percekben derült fény, igazi meglepetést mégsem okozott.

A gépész lényegében a bűntudat mechanizmusát ábrázolja. Zavarodott hőse saját múltjával viaskodik, s modern Raszkolnyikovként egy virtuális detektívet kreál magának, aki Dosztojevszkij klasszikus regényéből előlépve, következetes nyomást gyakorol a bűnös lelkére. Ha a vérszegény történet nem is, e tanulságos pszichés ábrázolása megérte a másfél órányi könnyed szórakozást.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.