Kukorelly Endre új kötetével már a borítója láttán bensőséges viszonyba kerültem. Ezer és 3: ez nem lehet más, csak Don Juan hódításainak száma, gondoltam szinte azonnal. Az alcíme pedig – Avagy a nőkben rejlő szív – azt sugallta, hogy valamiképpen erős kötelékek fűzik a szerző korábbi regényéhez.
Körülbelül tíz éve, amikor Kierkegaard Vagy-vagy című filozófiai alapművében a Don Juan-fejezetet olvastam, utánanéztem a regényes figurának. És valóban, bár különböző források másként adják meg, ezer körüli trófeája volt a hírhedt nőfalónak, legalábbis a történet egy adott pillanatában. Annak idején, tehát nagyjából tíz éve, magam is eljátszottam a gondolattal, hogyan épülhetne fel egy regény, amely sorra veszi összes szerelmi kalandomat. Nagyon szegényes történet lett volna, inkább csak fájdalmakban, csalódásokban, viszonzatlan vonzalmakban bővelkedhetett, de én éppen ezt akartam: egy negatív nőcsábász-históriát, ahol az elbeszélő beteljesületlen vágyai viszik előre a cselekményt, az örök női princípiumot akarja megragadni, sikertelenül.
Volt egy másik előzménye is ennek a tervnek, mégpedig Füst Milán nagyszerű regénye, A feleségem története, amely a Nő, mint megfoghatatlan transzcendens lény megértésére és birtoklására tett nyelvi kísérlet kudarcát mutatja meg – legalábbis az én olvasatomban. Mondhatni, egy olyan szöveget vettem a kezembe, amelyet a saját egykori ötletem valamiféle utólagos, tőlem független, mégis szívmelengető megvalósulásának tekinthettem. Persze volt még egy komoly fegyvertény a szerző kezében: a Tündérvölgy, amely pár éve felszabadító hatást gyakorolt rám.
Az Ezer és 3 azt a nyelvi világot kínálja, mint az utóbbi időszak Kukorelly-prózája. Egymás után, látszólagos összevisszaságban sorakoznak a jellegzetesen kopogó bekezdések. A beszélő egyes szám első személyben, intim hangvételben ontja magából a szöveget, amely egy zenei kompozícióra, fúgára, kánonra vagy versenyműre emlékeztet, sok-sok virtuóz kadenciával. Emlékek, gondolatok, érzések, történetek, képek és asszociációk egymásra épülő végtelen hálózata, távolról nézve mintha csupa töredékesség és esetlegesség volna, mégis kirajzolódik a láthatatlan narratíva mérnöki íve.
A szerző megint pattanásig feszíti a nyelv határait, a köznapiság és a különféle szövegtípusok elemei szabadon kopulálnak egymással. A lelkes olvasó gyanútlanul, bizalmasan belép egy mondatba, ahonnan a következő percben páros lábbal lesz kirúgva, hogy aztán hirtelen egy másik, az előbbinél is különösebb mondatban találja magát, ahol újabb meglepetések várják, és amikor már azt hiszi, hogy a fordulatok véget értek, váratlanul megbillen vele a világ és fejjel lefelé lógva tekint az addigi történetre.
Ezt a jellegzetes mondattechnikát és kötetlenül zakatoló gondolatritmust nevezem Kukorelly-szekvenciának. Szédületes nyelvi tágasság árad ebből a könnyen azonosítható beszédmódból, amely ezúttal az elbeszélő nőkhöz fűződő viszonylatait elemzi, feszegeti, lajstromozza. Nem nevekkel, hanem számokkal jelöli azokat a nőket, akikkel eddig kapcsolatba került, egytől – ezerháromig. Úgy beszél róluk, mintha nem is emberek, hús-vér személyek volnának, hanem bábuk, névtelen nőstények, akik csak a szerző nyelvi terében léteznek.
Mert így is van. Bármennyire is próbáljuk történetként olvasni Kukorelly könyvét, ez a regény valójában egy Don Juan-arc tekintete. Annak a belső énnek zabolátlan, néhol drasztikusan őszintének tetsző és a mélylélektan zónáiba alámerülő megszólalása, amely ott él titkon az elbeszélő (és talán minden férfi) torkában. Ahol a nő gyengéd anya, ártatlan szűzlány, vonzó élettárs, unalmas feleség, alkalmi szerető, büdös kurva és vérszomjas fúria egyszerre. Kukorelly elbeszélője sorra veszi ezeket a női lét- és lélekformákat, miközben ő maga is leírja a velük kapcsolatos viszonyait.
És persze, ahogy egy rendes Don Juan, egytől – ezerháromig, mind-mind meg akarja dugni őket. Azt akarja, hogy leszopják. Ki akarja nyalni a pinájukat. Szerelmeskedni akar velük. Csókolózni velük a moziban. Sétálni mellettük egy őszi parkban. Szerelmet vall nekik. Feleségül akarja venni őket. Gyereket csinál nekik. Kukorelly szövege ugyanannak a harcnak a krónikája, amelyet Füst művében Störr kapitány folytat. Szeretné megérteni és uralni a Nőt. De persze nem tudja.
Ehhez a kísérlethez felhasznál egyet-mást. Például leginkább Lev Tolsztoj Anna Karenináját. Ez az a szál, amely számomra nem sokat tesz hozzá a regényhez, mivelhogy, szégyenszemre be kell vallanom, nem olvastam az orosz klasszikust. Bizonyára jó okkal kerül ide a regény néhány motívuma és hőse, de én ezeket a részeket kissé untam. Értem a szerepét, de néha túl sok volt nekem. Majd avatott bírálók biztosan megindokolják, miért foglal el ilyen terjedelmes területet a szövegben. Jobban örültem volna, ha mondjuk Proust az irodalmi minta.
És persze sok más text is bekerül, József Attilától egészen Shakespeare-ig, de ők részemről varratmentesen, természetes módon adódnak és illeszkednek. Ezt leszámítva Kukorelly Endre új könyve méltó folytatása a Tündérvölgynek, miközben a korábbi írásokból már jól ismert gyermekkor és fiatal évek, a Kádár-rendszer tárgyi világa és atmoszférája is óhatatlanul feltűnik újra.
Az elbeszélő pedig kitűnően ismeri témáját és az anyagot, amelyből dolgozik. Sok-sok szituáció és történetmorzsa alkalmával egészen közel került olvasójához, azaz hozzám, személyes kapcsolatba lépett velem, szinte mintha már én volnék a beszélő és a stilizált karakter. Nem mondanám hibátlannak, hiszen némely ponton hirtelen elfárad, pillanatokra megpihen, de aztán friss erővel lépeget tovább, egészen az utolsó mondatig, amelyet természetesen nem nevezhetünk a mű végének. Ez a próza ugyanis, reményeim szerint – befejezhetetlen.
A cikk a Vár Ucca Műhely 2009/1-es számában jelent meg.
