A FAL-érzés

a fal

 

Tél volt, nyolcvankilenc tele, hó borította az utcákat és egy tükörsima talpú cipőben kellett járnom, állandóan elcsúsztam benne a jégen. Anyámék vették, ha jól emlékszem, valamilyen kilós ruhavásáron a faluban, szegények voltunk, gondolom, nem futotta jobbra, különben nem ezt a hitvány lábbelit kell hordanom egész télen.

Mentem esti kimenőből vissza a kollégiumba valahonnan, és akkor elém toppant a Banyek, aki felettem járt egy évvel a gimiben. Csontos arc, borosta, cigi, mélyen ülő szemek. Úgy nézett ki, mint egy rosszkedvű filozófus, aki már legalább negyven éves. Épp arról panaszkodtam neki, hogy folyton eltaknyolok a jégen ebben a rohadt cipőben, amikor szűkszavúan közölte, hogy jövő pénteken vetítik a Dózsában a Falat, ajánlott iskolai program, ő már látta, de ha gondolom, nézzem meg.

Semmit nem tudtam a Pink Floydról, csak azt a pár közönségbarát számot ismertem, amit játszott tőlük a rádió, de mint később kiderült, ennek sem volt túl sok köze az eredeti felálláshoz, mert a 87-es Momentary Lapse of Reason című albumról származtak, amit már Roger Waters nélkül vettek fel. Tizenöt évesen tehát halvány sejtelmem sem volt arról, mi az a Fal.

Banyek mutatta meg pár héttel korábban a kolesz társalgójában. Minden szerda délután öt órakor úgynevezett zenehallgatás volt a program, aki akart, felrakhatott egy lemezt és bemutathatta a többieknek, beszélgethettünk is róla. Alig hárman lézengtünk a teremben, amikor elindította a bakelitlemezt, amit otthonról, az apja gyűjteményéből vett kölcsön, hogy nekünk lejátszhassa.

Azelőtt ritkán hallgattam ilyesmit, pocsék ízlésem volt, a legsilányabb popzenével mérgeztem magam, de haverkodni akartam a felsősökkel és mindig nyitott voltam az újra. Amit hallottam a lemezből, aránylag tetszett. Gondoltam, elmegyek a filmre, miért ne, egy zenés mozi jó szórakozás lehet.

Nem tudtam, hogy ez a film abban az évben politikai szerepet tölt be. A Pink Floyd zenéjébe és filmjébe itthon, és talán egész Európában, mindenki a leomló berlini falat látta bele. Persze nem tudom, vajon Waters kezdte átültetni a szimbolikáját a berlini eseményekre, vagy az emberek gondoltak önkéntelenül Berlinre. Én ebből a rendszerváltó hangulatból akkoriban szinte semmit sem érzékeltem. El voltam foglalva a saját szeretetéhségemmel, amit költői szenvedélynek hittem. Szerelmes verseket írogattam olyan lányoknak, akik figyelemre sem méltattak, és ettől rendszerint összetörtem. A mozi könnyed esti programnak tűnt az elviselhetetlen szenvedéseimhez képest.

De már húsz perc után éreztem, hogy valami megragadja a torkomat. Keveset tudtam angolul, a feliratot látva szembesültem először azzal, miről szól pontosan a dalszöveg. Olyan mondatokra bukkantam, amelyektől elfogyott a lélegzetem. A látszólag önkényesen egymásra vágott képektől, a zenétől és a szövegektől émelyegni és szédülni kezdtem. Nem tudtam, mi történik a vásznon és azt sem értettem, mi történik bennem. Csak annyit éreztem, hogy ezek a szavak, arcok, hangok és képek ismerősek. Mintha már láttam volna őket.

Pedig az alaptörténet idegen volt tőlem. Egyáltalán nem érdekelt egy drogos rocksztár szenvedéstörténete. Annál inkább a világhoz való viszonya, a kóros túlérzékenysége és a gyermekkori traumája. A mérhetetlen szomorúság, amely ezekből a képekből áradt, visszatükrözte azt, amely akkortájt végbement bennem. Képes voltam magamra vonatkoztatni a háború utáni Angliából egy kisfiú és egy öntörvényű zenész magányát. Ijesztő pontossággal mutatta meg, amit akkoriban éreztem: fájdalmat, magányt és félelmet. Irdatlan mennyiségű szeretetre és figyelemre tartottam igényt, de tizenöt évesen ennek töredékét sem kaptam meg senkitől, még az anyámtól sem. Oltalmazó anyai szeretet nélkül pedig az egész világot visszataszító helynek, az embereket hazug, ostoba és aljas lényeknek tartottam. Egyszerre rettegtem tőlük és sajnáltam őket.

Amikor kijöttem a moziból, legszívesebben azonnal befeküdtem volna egy koporsóba.

Ha valaki megkérdezi, hogy mit láttam, nem tudtam volna válaszolni. Egy osztálytársam meg is kérdezte: „Mondd már meg nekem, hogy ez meg a mi a faszomról szólt?”. De még mielőtt felelhettem volna, egy másik srác az osztályból, akibe több értelem szorult és tisztában volt a lírai vérmérsékletemmel, védelmébe vette a filmet helyettem: „Akkora gyökér vagy, nem csoda, hogy semmit sem értettél belőle, pedig ez kibaszott komoly film volt szerintem”.

Komoly, az biztos, ennyit én is éreztem. De abban a percben még nem sejthettem, hogy amit láttam, hosszú időre meg fogja határozni az életemet. Banyekkel csak néhány nap múlva beszéltünk. Kérdezte, tetszett-e. Próbáltam megfogalmazni, mekkora hatást tett rám, de minden szó, amit kimondtam, csak röhejes árnyéka volt annak, amit valójában gondoltam róla.

Napok kellettek, mire valami letisztult bennem. Elmondtam neki, hogy ez a film és a zene megsemmisített. Mintha a csontjaimat és az agyamat tördelték volna képekbe és szavakba. Nem kellett neki magyarázkodnom, ahogy mosolygott cinkosan, abból világos volt, hogy mindent ért. Keveset tudtam a családi viszonyairól vagy a gyerekkoráról, de elég hamar kiderült, hogy nagyjából ugyanazt gondoljuk a világról és az emberekről, és ehhez képesek vagyunk megalkotni egy közös nyelvet. A Fal volt az a csatorna, amelyen keresztül ez a nyelv megszületett.

Attól a naptól kiválasztottnak tekintettük magunkat. Úgy éreztük, hogy tudunk valamit a világról, amelyet rajtunk kívül senki, és a Pink Floyd, meg Alan Parker filmje tökéletes oldata ennek a tudásnak. Nem is tudás volt igazán, hanem lelkiállapot, amit „Fal-érzésnek” kereszteltünk el.

Melankólia, spleen és világfájdalom – ezekkel a fogalmakkal írható körül, amit éreztünk, de talán a szorongás állt hozzá a legközelebb. Mi azonban egyik megnevezést sem éreztük kielégítőnek. A depresszió vagy a neurózis természetesen szóba sem jöhetett, mert nem tartottuk betegnek magunkat és a kóros lelkiállapotok mögött amúgy sem tapinthattuk ki a minket lázban tartó szellemi tartalmat. Márpedig a „FAL-érzés” nem csak szorongás volt, hanem létfilozófia. Értelmezni akartuk a világot és benne megtalálni magunkat.

Minden héten legalább kétszer találkoztunk valamelyik kocsmában, hogy újra és újra, kockáról kockára kivesézzük a filmet. Nem voltak ezek eltervezett beszélgetések. Céltalanul csapongtunk. Mérhetetlen súly, a Fal nyomta a vállunkat. Ráeszméltünk, hogy ennek a tudásnak a birtokában csak egyetlen dolog várhat ránk: az őrület vagy a halál. Vagy mindkettő, egymás után.

De azt is beláttuk, hogy ilyen könnyen nem adhatjuk fel. Egy idő után már nem akartunk elmenekülni az élet elől, hanem feladatnak tekintettük a cipelését. Úgy határoztunk, hogy nem szabad Pink sorsára jutnunk, hanem az emberek arcába kell dörgölnünk a Falat.

Ezekről a találkozókról senkinek sem beszéltünk. Nem is kellett, mert senki sem feltételezte, hogy titkos összejöveteleket tartunk. Mindenki annyit látott belőle, hogy sörözünk. De hogy miről folyik a szó, a füst és az alkohol mögött, arról nem tudhattak. Árulásnak tartottuk már azt is, ha valaki más társaságában kiejtettük azt a szót, hogy Fal.

Banyek még a barátnőjével sem osztotta meg, miről diskurálunk, amiért a lány, akit különben kedveltem, egy idő után féltékeny lett rám. Úgy érezte, ellopok tőle valamit, ami valójában neki járna. Rátapintott a lényegre, de semmit sem tehetett ellene. A barátságunk természetéből fakadt, hogy mások számára hozzáférhetetlen volt, senkinek sem engedett bejárást a legtitkosabb zugba. Olyan zárt közösséget alkottunk mi ketten, akár egy szabadkőműves páholy tagjai és még most, évtizedekkel később is emelkedik bennem egy gát, amely nem engedi, hogy felfedjem a beszélgetéseink összes részletét.

Hogy miért szerettem ennyire ezt a filmet, ahhoz csak évekkel később találtam pontatlan szavakat. Ha ma látnám először, talán képes lennék megítélni a valódi értékeit. De ott és akkor, nyolcvankilencben, akkora erővel világított be azokba a sötét vizekbe, amelyek bennem láthatatlanul örvénylettek, hogy hosszú időre kijelölte az utamat.

 

(Pink Floyd: A fal, 1982)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.