A kortárs finn kultúra és az egyetemes filmművészet stabil tényezőjének új műve, a Külvárosi fények, nem szolgál hangos meglepetésekkel. Körülbelül ugyanazt a tematikát és színvonalat nyújtja, amit eddig is megszokhattunk és elvártunk tőle. A nagy fesztiválok két-három évente rutinosan nyugtázzák: ismét egy hagyományos Kaurismaki-mozi, a közismert elemekkel, jellegzetes motívumokkal, változatlan minőségben.

Akár valami ritka nemzetközi borkülönlegesség: évjárattól függetlenül megbízható, nemes fajta. Alig fejlődik, nem nyűgözi le közönségét meghökkentő stílusváltással, a mozgóképes kánont sem forradalmasítja. De szinte minden alkalommal tökéletes, ennélfogva rendezőnk makulátlanul egységes életművel büszkélkedhet, s ez legalább akkora formátumot jelent, mint egy-egy bombasztikus siker. Aki egy Kaurismaki-filmre vált jegyet, pontosan tudhatja mit kap majd, s nem is érheti csalódás.

Az új munka címe nyíltan utal a klasszikus mozimítosz, Charlie Chaplin Nagyvárosi fények című filmjére. Hősünk Helsinki lakója, harmincas éveiben járó bávatag biztonsági őr, nincstelen, magányos fiatalember, a rideg társadalom és a külváros peremén éldegél, kollégái gyakran szívatják, s csupán egy lakókocsis grillbüfé felszolgálónőjével váltogat esténként üres virsli mellett kölcsönösen semmitmondó dialógokat. Aztán megkörnyékezi egy nagyvárosi maffiózó festettszőke nőcskéje s hősünk elcsábul. Szerelmet szimatol, jobb jövőt, házasságot, a nyugdíjazásig boldog életet. Pedig a bűnbanda csak az általa őrzött pláza ékszerboltjának kulcsaira és a riasztóberendezés kódszámaira hajt. Mire ráeszmél a csapdára, már a rendőrség faggatja és végül börtönbe kell vonulnia. De megpróbáltatásainak ezzel még nincsen vége.

Kaurismaki hőse hasonlít korábbi filmjeinek alakjaihoz. Egyszerű, a verbális kommunikációra szinte alig képes, örökös vereségre kárhoztatott mostoha sorsú egyed, aki ha időnként mégis belefárad hiábavaló küzdelmeibe, azaz naivan lázadni merészel, akkor is merő kudarcban lesz része. A szereplők most sem bonyolódnak hosszas beszélgetésekbe. Néhány tőmondat és pár keresetlen gesztus jelzi csak a mélyben izzó érzelmeket. A rendező szándékolt fogása ez, hogy a fenyegető romantizálást elkerülje, de épp e fojtott, drámaiságtól mentes hangvétel teszi igazán szorongatóvá a minimalista cselekményt, miközben felbukkan a felszín alatt némi irónia és komikum is. Kaurismaki tekintetében csupán az együttérzés és a részvét csillog. Hősei stilizált alakok, de a végletesen esendőre csiszolt jellemek és puritánra kalapált képek mögött valódi emberi konfliktusok és lélektani aknavetések húzódnak.

Többször elhangzott már, hogy a finn mester alig pár euróból készíti szófukar filmjeit, mégis világszerte több mázsa díj a jutalma. Azaz nem feltétlenül szükségesek a milliók mifelénk sem, elég volna pár forint, kitartó munka, szorgalom, magas fokú perfekció és tehetség is. Mert a pénz ugyan tényleg nem minden, ám az utóbbi pár feltétel elengedhetetlen. Kaurismaki újra bebizonyította, hogy magabiztosan birtokolja őket. Kevesen képesek ugyanis olyan pillanatképeket, rövid, néma szituációkat és karaktereket a vászonra varázsolni, mint ő. Egy-egy snitt, amelyben látszólag nem történik semmi és alig egy percig tart, néha többet mutat bármely több órás remekműnél.

Talán elég bizonyítékul egyetlen jelenet felidézése: a három gengszter éppen a rablott pénzt kártyázza el, vastag szivar, drága whisky és szoborszerű testőr mellett, egy elegáns luxuslakosztály közepén, míg az engedelmes maffiafeleség a háttérben takarít csendesen, porszívózza a szőnyeget. Csak nézzük a kifejező arcokat, a finom kis történést, s megállapítjuk, micsoda képalkotói rafinéria, gondos önfegyelem és dramaturgiai érzékenység kell ehhez: egy aprócska jelenetben az egész egyetemes emberi viszonyrendszert ábrázolni, mégpedig úgy, hogy közben a szemlélőből egyfajta keserű nevetés bukjon elő. De felmerül más kérdés is: nem tudni ugyanis, vajon milyen utasításokat adhat ez a direktor színészeinek, amitől olyan arcot képesek vágni, mindenfajta beszéd nélkül, amiben egész életpályák, gének és múltak, rejtett szándékok tükröződnek, a maguk teljességében.

Számomra mégis egy alig tizenöt másodpercnyi képdarab volt a legdelejezőbb hatással, amikor a börtönből szabadult finn fiatalember egy hajléktalanszállóba jelentkezik. Elfoglalja megérdemelt zugolyát az épületben, s rozoga díványára heveredve búskomoran kipillant az ablakon. Ez a sarok, ez a csupasz kerevet, ez a kifejezéstelen arc és megtört testtartás, ez a sivár berendezés, a jellegtelen bútordarab és az ablakon beömlő reménytelenül szürke napfény Kaurismaki világképéről elárul mindent. Akár egy korty valamely testes borból, a megfelelő sűrűségben.

Ebben a képben látható, hogy voltaképpen az emberi egzisztenciával, az ember magányával és árvaságával foglalkozik. Mindannyian ez a test vagyunk, abban a sarokban. Szomorú, részvétteli pillantás ez, amelyre csak egyetlen gyógyszert ismer, s amely újra megjelenik, mint minden alkotásában, kötelező lezárásul. Mégsem unjuk, mert ízlésesen kínálja és magától értetődő természetességgel. És micsoda pofátlanság: mindezt alig hetven percben.