A legszórakoztatóbb magyar próza – Centauri: Jákob botja (2016)

jakob

Egy kissé lassan és körülményesen indul Centauri új regénye, a Jákob botja, de ami utána jön, nyugodtan mondhatom, kortárs regényirodalmunk egyik legizgalmasabb vállalkozása.

Az új regény főhőse egy klasszikus amerikai író, Jack London. Ő szólítja meg az olvasót és beszéli el történetét egyes szám első személyben. Hogy a tényleges Jack London életéről, illetve ifjúkoráról van-e szó – ez egyáltalán nem lényeges, még akkor sem, ha – mint kiderül – jó néhány mozzanat valóban megtörtént a valóságban és Jack London-vendégszövegek, átiratok is felbukkannak a regényben.

Talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, Jack inkább egy embertípus megtestesítője: megrögzött nonkonformista, csavargó, lázadó, öntörvényű művész és az élet sötét oldalát megjárt örök kívülálló egyszerre. Az ő hihetetlen ifjúkori kalandjaival, meghökkentő viszontagságaival, és néhol lírai hangú önvallomásaival ismerkedhetünk meg a könyvben.

A szabad szájú San Franciscó-i suhanc elbeszélése nemcsak izgalmas fejlődésregény, hanem a tizenkilencedik századvégi Amerika és a korabeli kikötői élet részletgazdag megidézése. De lélektani regény is, rettentően jól megírt karakterekkel. Valójában Jack London íróvá válásának lebilincselő története, amelyben a főhős súlyos döntés előtt áll: vagy elpusztítja magában régi énjét, a szennyben és bűnben dagonyázó, rossz arcokkal barátkozó talajtalan fiatalembert, vagy az írást választja és tehetsége eltékozlása helyett tanulni kezd. Nem egyszerű feladat annak, aki olyan mélyről érkezett, mint Jack.

Ha csak ennyi volna a Jákob botja, már boldog olvasónak vallhatnánk magunkat. De a történet motorja ezúttal is a kiválóan megmunkált nyelv. Már korábbi regényével, a Jégvágóval kapcsolatban is leírtam, hogy Centauri erőssége egyrészt a féktelen mesélőkedv, másrészt a félelmetesen természetes hangú, élőbeszédszerű nyelv. Nem ismerek a mai beszédünket nála organikusabban megragadó kortárs szerzőt. (Talán a Holtversenyt jegyző Totth Benedek kivételével).

A szöveg termékeny nyelvi feszültsége pont abból ered, hogy míg egy több mint 100 évvel ezelőtti történet elbeszélése pereg felszabadultan, közben Jack pontosan úgy beszél, mint egy mai, mocskos szájú magyar kamasz: végtelenül lazán és vulgárisan. Őszinte természetességgel árad az elbeszélőből egy minden mesterkélt vonástól mentes tiszta hang – amely valahol mélyen és távolról egyértelműen Salinger és Kerouac rokona. Ahogy a karakter és a történet is az amerikai beatirodalom határvidékéről fakad – amelynek, ha jól értesültem, épp Jack London volt az őse. Véletlenek nincsenek.

De a szerző még az elbeszélői hangra is rátesz egy lapáttal, hiszen a száz évvel ezelőtti amerikai történetben rendszeresen felbukkannak olyan kulturális utalások és kifejezések, amelyek abban a korban soha nem hangozhattak volna el. Így válik a regényből minden erőlködés nélkül trükkös posztmodern olvasmány, amely hiteles korfestő jellege ellenére olyan, mintha egy mai srác időgéppel visszautazott volna a múltba.

Persze, a könyvnek akadnak aprói hibái. Kissé megcsináltnak, mesterkéltnek éreztem a keretes szerkezetet, felesleges a bevezetés szerintem, ha rögtön a történet közepén találnánk magunkat, sokkal nagyobbat ütne, ahogy a végén Jack megküzd a démonaival. Azt sem szerettem, hogy Jack nyers líraisága néhol dagályosságba fullad. Persze mondhatnánk, hogy a dagály még el is fogadható egy – jórészt – tengeri regényben. Sőt akár még szándékos is lehet, hiszen a könyvben elhangzik a Moby Dickkel kapcsolatban a dagályosság vádja. Lehet, hogy Melville szelleme vagy maga Jack London munkálkodik a főhős néhol patetikus és az érzelgősség határát súroló gondolataiban?

De mindezt leszámítva simán kijelenthető, hogy az utóbbi évek egyik legjobb regényét olvastam, amely minden erényén túl ráadásul tök vicces és rendkívül jól működik a humora: nem tanácsos villamoson olvasni, mert egy-egy jelenetnél meg lehet szakadni a röhögéstől.

Vagyis az a kivételes szerencse ért, hogy kaptam egy őrült igényesen megírt szépirodalmi szöveget és egy könnyedén olvasható, szellemes kalandregényt. Lehet, hogy írtak az utóbbi években jobb magyar prózát a Jákob botjánál, de szórakoztatóbbat biztosan nem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.