Izgalmasan indul, majd pedig tíz perccel később darabjaira hullik és megsemmisül a Before-sorozat harmadik része. Egyik kedvenc romantikus filmemből, amely egy nagyszerű folytatást is megért 2004-ben, harmadjára végül elcseszett, felejthető házassági dráma született, amelynek már semmi köze ahhoz, amiért varázslatos előzményeit szerettem.

A Before Sunrise és a Before Sunset számomra a létezés tovatűnő szépségét közvetítette: egyetlen éjszakába és egyetlen délutánba sűrítve mutatta meg, akár egy pohár finom bor vagy egy impresszionista festmény, Eric Rohmer-i beszélgetésekben, hogy két ember milyen felejthetetlenné és mágikussá teheti egymás számára a múló pillanatot. Ehhez zseniálisan megírt forgatókönyv, kitűnő szereplők és két nagyszerű városkulissza társult – Bécs és Párizs.

A két film könnyed és valószerű természetessége a Before Midnight kockáin még csak fel sem tűnik. A görög tengerpart képeslapszerű háttere előtt egy rosszul megírt, mesterkélt Bergman-dráma pereg. Celine-ből, a kedves, szolid, érzékeny francia lányból végtelenül idegtépő, mocskos szájú, érzéketlen és elviselhetetlen fúria vált, akiért az ironikus Jesse még mindig rajong – számomra érthetetlen módon. Lehet, hogy az alkotók szándéka az volt, hogy az idő múlását megragadják és a házassági válságról, az évek alatt bekövetkező jellemváltozásokról beszéljenek – de akkor ez már szükségszerűen egy különálló film, a történet lélektani alapokra helyezett sima folytatása, nem pedig a filmsorozat újabb elbűvölő epizódja.

A régi romlatlan és üdítő bájnak, amelyet Linklater magától értetődő egyszerűséggel teremtett meg Hawke és Delpy között, nyoma sincsen. A Before Midnight középszerű filmdráma csupán, és fényévekre került attól a kifinomult romantikától, amelyet két kiváló elődje képviselt. Ellentétben néhány kritikussal, sajnos én nem leszek ott a moziban kilenc év múlva, ha elkészül a folytatás.