Ha a regény, mint az epika zászlósműfaja, a drámához és a lírához képest viszonylag fiatal múltra tekinthet vissza, akkor a magyar regény történetére ez különösen érvényes. A nemrégiben megjelent 303 regény, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című kötet a 18. század végétől datálja, és Bethlen Kata önéletírása, no meg természetesen Dugonics András Etelkája nyitja.
Egy ilyen válogatásnál törvényszerűen felmerül, hogy mely szerzők, mely művek, miért és miért nem kerültek be a nagy léptékű, izgalmas válogatásba, ahogy az is, hogy milyen módon helyeződnek el a kánonban. Erre az előszóban persze találunk eligazítást és iránymutatást, sőt azt is megtudhatjuk, hogy nem mindig volt egyetértés a szerzők közt abban a tekintetben, melyik regény maradjon ki vagy kerüljön be a krónikába. Mégis azt kell mondanom, Gintli Tibor, Kelecsényi László, N. Pál József, Szabó B. István, Tarján Tamás és Taxner-Tóth Ernő irodalomtörténészek szép munkát végeztek. Gondosan összeállították annak a 303 alkotásnak rövid értékelését és bemutatását, amelyeket ők a legfontosabb magyar regényeknek tartanak.
A kötet első felét, a tizenkilencedik századi művek ismertetését néhol kissé nehézkesnek éreztem, szerintem túl sok időt töltöttek Jókai, Kemény és Eötvös műveinek cselekményével, engem sokkal inkább az irodalomtörténeti kontextus érdekelt, de aztán lassan egyre inkább megbarátkoztam a könyvvel. Mellesleg, noha én magam sohasem rajongtam a 19. század magyar regényirodalma iránt, boldogan konstatáltam, hogy már kamasz koromban volt onnan kedvencem, nevezetesen Hevesi Lajos Jelky András kalandjai című kiváló kalandregénye, melyet tizenévesen élvezettel olvastam, noha fogalmam sem volt róla, hogy 1872-ben jelent meg. És ha most arra gondolok, hogy a magyar regény mindössze alig több, mint kétszáz éves, meglepve tapasztaltam, hogy valójában így is milyen gazdag és érdekes.
Én egyébként azért szeretem ez efféle köteteket, mert olyan művekre hívják fel a figyelmet, amelyek valamilyen oknál fogva elkerülték az olvasói horizontukat vagy talán még soha nem is hallottunk róluk, ez pedig számos új felfedezéshez vezethet. Kapásból vagy húsz olyan regényt jegyeztem fel olvasás közben, amelyekkel minél előbb szeretnék megismerkedni. Ilyen például Cholnoky László Piroskája, vagy bizonyos Körmendi Ferenctől A budapesti kaland, de említhetném Szép Ernő munkáit is, amelyeket sajnos elhanyagoltam, pedig a kötet szerint abszolút jók. Az is meglepett, hogy mennyi jeles lírikusunk büszkélkedhet legalább egyetlen fontos regénnyel. Babits A gólyakalifája persze kötelező anyag, de Juhász Gyulától az Orbán lelke vagy Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Shuttonnal című könyve ugyancsak érdemesek lehetnek a figyelemre.
A kötet minden jelentős prózaírónkat szerepeltet legalább egy regénnyel, a legnagyobbakat pedig több alkotással. Jókai, Mikszáth, Móricz és Krúdy 5 darabbal, Kosztolányi és Mészöly 4, míg Márai, Németh, Esterházy, Nádas és Kertész 3 regénnyel lép színre. Természetesen azokkal a meghatározó művekkel, amelyek pályájuk legkiemelkedőbb pontjait jelentik vagy valamilyen módon kultikus, megkerülhetetlen olvasmánnyá váltak.
A kötet nem elfogult és nem tesz különbséget értékrendek között, illetve nem foglalkozik az ellentmondásos, gyakran politikai befogadás-történettel vagy olvasatokkal, erre a legjobb példa, hogy Csoóri Sándor, Wass Albert és Csurka István is megjelenik egy-egy kötettel. De akadnak olyan szerzők is, akiket vagy teljesen elfeledtünk vagy a nevük sem ismerős, ilyen volt számomra például Csörsz István, Harsányi Kálmán, illetve Kapitány Gábor. Annak pedig nagyon örültem, hogy legújabb felfedezésem, a méltatlanul elfeledett, de újabban egyre inkább előtérbe kerülő Rubin Szilárd is jelen van Csirkejáték című regényével, amely huszadik századi irodalmunk egyik legnagyszerűbb remekműve.
S ami külön érdekes, hogy két magyar származású, de nem magyar nyelven alkotó író is bekerült a kötetbe, szerintem megérdemelten: Tibor Fischer és Arthur Koestler. Impozáns társaság kapott tehát helyet a kötetben, ennek ellenére persze muszáj megemlítenem a hiányokat is. Például: Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangó mellett miért az Északról hegy… került be, a sokkal jobb és fontosabb Az ellenállás melankóliája helyett? Pályi András életművéből az elég gyenge Megérkezés szerepel, noha sokkal kiválóbb az Éltem – Másutt – Túl címekre hallgató három mesteri kisregénye.
Ami azt illeti, a rendszerváltás utáni posztmodern szövegregényekből is elég kevés a merítés, bár érteni vélem, hogy a kilencvenes években nem igazán sok hagyományos regény született. Viszont Garaczi László Pompásan buszozunk! című prózája abszolút mértékben olvasható kisregényként, ahogy Láng Zsolt trilógiája is hiányzik, valamint az elmúlt évtizedből nagyon sajnálom Németh Gábor Zsidó vagy? , illetve Bozsik Péter Az attentátor című munkájának a mellőzését is. Arról nem is beszélve, hogy Oravecz Imrétől az Ondrok gödre és Háy Jánostól A gyerek számomra kihagyhatatlan lett volna és csodálkoztam, hogy sehol sem találom őket.
No de mindegy, hiszen egy ilyen kötet mindig tükrözi a válogatók szempontjait, amelyek nem feltétlenül és minden esetben azonosak az olvasó ízlésével, véleményével. A hiányzó darabok ellenére mindenképpen érdekes munkával gazdagodott a magyar irodalomtörténet, hiszen ez a kötet az átlagolvasó igényeihez szabva mutatja be regényirodalmunkat és remélhetőleg újabb kalandokra csábít majd mindenkit a magyar regény sokszínű tengerén.