Csalog Zsolt nevével régebben gyakran találkoztam különféle írásokban és azt is tudtam, hogy az irodalmi szociográfia művelője volt, akinek Parasztregény című munkáját méltatták leginkább. Később újra rátaláltam, miután kiderült, hogy kéziratban maradt egy pornográf regénye, amely sokak szerint gyenge szöveg, az író özvegye mégis kiadta pár éve a jogutódok határozott tiltakozása ellenére. Aztán nemrég észrevettem, hogy újra megjelent négy korai kisregénye, A tengert akartam látni címmel. Kíváncsiságból belelapoztam és pár mondat után elsöprő erejű vágy támadt bennem arra, hogy elolvassam. De arra álmomban sem gondoltam, hogy ekkora felfedezés lesz.
Csalog Zsolt irodalmi módszere az volt, hogy embereket beszéltetett, hangszalagra rögzítette, amit elmondtak, majd az így kapott nyersanyagot irodalommá párolta. Mivel sok időt töltött egyszerű, kétkezi munkások között, az emberek megnyíltak előtte és bizalmas vallomásokban mesélték el neki az életüket. A tengert akartam látni című kötet négy munkásportrét tartalmaz a hetvenes évekből. Ismerős világ, kor és környezet. Én még kipróbáltam, milyen élet ez, a rendszerváltás környékén diákként egy teljes nyáron át dolgoztam gyárban, az atmoszférát, az öltözők izzadságszagát, a gépek hangját, a dolgozók világát magam is közelről ismerem.
Csalog írásaiban a narrátor a melós alakja, aki reggel hatra bemegy a gyárba, kettőkor leteszi a műszakot, utána bedob pár sört és felest, aztán hazamegy az asszonyhoz meg a gyerekekhez. Már persze, ha van neki családja. Az első elbeszélés, A Vasember hőse például elvált férfi, a felesége elhagyta, és bár kitűnő gépszerelő, az élet viharai során alkoholistává vált. A másik három portré hősei is névtelen munkásemberek, kisebb-nagyobb különbségekkel ugyanazt a közös sorsot élik meg: a Kádár-kori melós szürke napjait, a kemény munkát, a nélkülözést, a kocsmát, az apró örömöket. Ezek a szövegek akkor keletkeztek, amikor Tarr Béla korai művei és a Budapesti Iskola dokumentarista filmes irányzata, nem csoda hát, ha ráismerünk bennük a filmekre. De mint a kultikus rendezők jobb munkáiban, itt sem csupán szociográfiát kapunk, hanem önmagán túlmutató művet. Csalog nemcsak megszólaltatta a korabeli emberi sorsokat, hanem a munkás hangján keresztül egy elképesztően sűrű, izgalmas nyelvet teremtett.
Aki egy kicsit jobban odafigyel, már nem a lakatost, a köszörűst vagy a gépszerelőt hallja, hanem egy magányos, az élet buktatóiban megedzett, sok poklot megjárt barázdált arcú lényt, aki méltó rokona a legnagyobb irodalmi hősöknek. A kötetben található szövegek irodalmunk nagy teljesítményei közé tartoznak, de számomra A Vasember bizonyult a legkatartikusabb élménynek. Ez az alig ötven oldalnyi kőkemény monológ a huszadik századi magyar próza alapműve. Nincs mese, fel kell fedeznünk Csalog Zsoltot újra. Kötelező anyag.
A cikk megjelent a Vár Ucca Műhely 2010/3. számában