Már a jelölés óta, most pedig a díj után is sok helyen olvastam a lelkendező kritikák mellett negatív véleményeket is a kisjátékfilmről, ami persze természetes, nem tetszhet a film mindenkinek. Ha őszinte akarok lenni, én sem tartom a saját ízlésem szerint igazán ütős filmnek. A sztori szerintem kiszámítható, a rendezés nem mutat különösebben markáns vonásokat.

Viszont van itt egy félreértés. Sokan giccsesnek, hamisnak, szentimentálisnak, cukormázasnak festik le Deák Kristóf filmjét, sokan pedig magát a történetet találják valószerűtlennek.

Ezekkel a kritikákkal az a baj, hogy egy teljesen más nézőpontból, a mi európai kultúránkból, a művészfilmeken, realista drámákon és persze a lélekölő valóságon edzett ízlésvilágunkból ítéljük meg a filmet. Más esztétikai mércéket állítunk fel, mint az Amerikai Filmakadémia. Holott nyilván egyáltalán nem véletlen, hogy ez a film épp Amerikában, Hollywoodban, az Oscar-díj kisjátékfilm kategóriájában nyert.

Ez a kategória pont az ilyen filmeket szereti. Ezek a filmek úgy működnek, mint a csattanóra épülő novellák: a karakterek és az ábrázolás másodlagos, egyetlen jól működő, aránylag közhelyes gondolatra van felhúzva az alapsztori, és általában politikai, vagy az egész emberi társadalmat érintő idealisztikus üzenetet fogalmaznak meg. Hollywood szereti, ha ezekben a rövid mozgókép-novellákban közérthetően felmutatunk egy nem túl komplikált mondanivalót, részben drámai eszközökkel, de azért pozitívan. Az sem baj, ha a történet végkicsengése kifejezetten optimista. A kórus lázadása ebben az esetben egy olyan ideális világban történik meg, amelyben mindannyian szeretnénk hinni. Az Amerikai Filmakadémia szereti, ha egy film hitet és reményt ad, azt pedig különösen, ha ezt érzelmesen, patetikusan teszi.

A Mindenki ennek az elvárásnak tökéletesen megfelelt, ezért kapott Oscar-díjat, a maga szabályai szerint teljesen megérdemelten. Ráadásul a történetben meglapuló gondolat nem is annyira egyszerű, mint első látásra tűnik. Akár órákig el lehet vitázni róla, mert többféle értelmezése is lehetséges és fontos kérdéseket vet fel a hatalom és a közösség ellentmondásos viszonyáról.

Lehet persze kritizálni vagy fanyalogni. Az én százas listámra sem fog felkerülni soha. Viszont a sikernek szerintem örülni kell. Igazából tökmindegy, hogy éppen milyen ízlés talál méltónak díjazásra egy magyar filmet a nagyvilágban. Ha valahol elismernek minket, az szerintem fantasztikus dolog. Ha pedig a világ legismertebb és legnagyobb reklámértékű filmes díját kapjuk meg, akkor rohadtul boldogok lehetünk. Én az vagyok.