Transz, vagyis Trance – erről a kifejezésről eszembe jut a kilencvenes évek jellegzetes zenei irányzata, és ha már Danny Boyle, akkor persze a Trainspotting – amely lehetne akár Trancepotting is, a kultfilm zenei anyaga is részben ebből a műfajból került ki. A Transz ugyanabban a modorban, ugyanazzal a dinamikával indul, ahogy Boyle egykori kultfilmje, még a narrátor is hasonlít, itt is egy lúzer kezd el beszélni hozzánk, ezzel máris idézőjelbe téve magát a történetet.
A történetet, amely első ránézésre valószerűtlenül bugyuta. Vajon egy gengszter ennyi időt és pénzt áldozna egy pszichiáterre annak érdekében, hogy az ellopott festmény rejtekhelyét egy emlékezetkieséses balek agyából kinyerje? Kétlem, hogy az ilyen kőbunkó profi nehézfiúk, mint Vincent Cassel és társai, pszichoterápiás üléseken múlatnák az időt egy hülye festmény miatt, még ha Goyáról is van szó. Szerintem lelőnék a srácot és egy másik, még drágább képet lopnának helyette.
Vagyis a történet már az első félórában hiteltelen és nevetséges. Lehetetlen komolyan venni. Gyanú ébred az emberben: ha ilyen sután írták meg, akkor nem a sztori a lényeg. Innen már csak egy lépés eljutni a gondolathoz, melyet a pszichoterápia is megtámogat, hogy tehát itt nyilván valamiféle divatos, tudatzavaros mozival van dolgunk, egymáson elcsúszó valóságokban lesz részünk. Nekem legalábbis nem kellett túl sok idő rájönni arra, hogy az alaphelyzet csak egy nagyobb narratíva mellékhajtása, amely majd újabb és újabb útvesztőkön át a tényleges történethez és megoldáshoz vezet.
A Transz sokféle filmet felidéz, melyek egyértelműen befolyásolták a megszületését. (Nyisd ki a szemed-Vanília égbolt, Eredet, Stay, A gépész, Mulholland Drive) Mégis azt mondanám, hogy amit látunk, ha nem is ugyanabban a költségvetésben és technikai színvonalon, a Doktor House legjobb hipnózisos és tudattartalmakkal zsonglőrködő motívumai már letudták a képernyőn, a fő narratív szál pedig évekkel ezelőtt beteljesült az Egy makulátlan elme örök ragyogásában. Ahogy a zárlat többértelműsége sem új, gondoljunk a látványosan túlértékelt és gondolatilag teljesen üres Eredet középszerű fináléjára. Felmerülhet még a művészettörténeti komponens, de az intellektuális vonal sem teljesedik ki, a festészet és az erotika kapcsolata is csak díszítőelem marad.
Vagyis Boyle filmjében nem sok újdonságot találunk. A forgatókönyvben a hagyományos csavarok kerülnek elő újra, mindenféle komolyabb gondolatiságot nélkülözve, pusztán a rejtvényfejtés öröméért. Kicsit ugyan másképp, de számottevő meglepetés nélkül, a személyiség megkettőzésével, a párhuzamos valóságok és fikciós rétegek egymásba játszásával, tér és idő feldarabolásával és újraépítésével, egyéb elbizonytalanító eszközökkel.
Ami megkülönbözteti a hasonló moziktól, kizárólag a rendező formanyelve és a nézőre kikacsintó önreflexió. Danny Boyle történetvezetési stratégiája, fényképezési módja, bravúros technikai mutatványai, a kiváló hangszerelés, a hihetetlenül szuggesztív lendület és dinamika, vagyis a rendező lehengerlő képalkotási stílusa, dramaturgiai zsenialitása és atmoszférateremtő képessége messze túlmutat pályatársai hasonló munkáin.
Közben pedig egy percig sem veszi magát komolyan és ha jobban belegondolunk, nem is a hőseit, hanem a nézőit hipnotizálja. Minket tesz bolonddá. A Transz számomra épp erről szól: a film kollektív illúziókat létrehozó hatásmechanizmusáról. Bármit megtehetek veletek, ti pedig csak ámuldoztok és hisztek nekem – jelenti ki Boyle mosolyogva. De ne legyenek illúzióink. A Transz profi termék, ám ahogy az Eredetben, itt sem találunk a csavarok és fogaskerekek mögött semmilyen érdemi tartalmat. Remek szórakozás, magasan kiemelkedik az átlagos felhozatalból, csak épp nincsen súlya. A nyomozás izgalmán túl nem hord magában igazi titkokat. Hiába keressük a kulcsot, nem lelünk magyarázatokat. Mintha transzban lebegnénk mi is. Üresen és jólesően, de a misztériumtól megfosztva.