Ideje belátni, hogy a posztmodern amerikai film forradalmát mégsem Quentin Tarantino hajtotta végre, hanem a Coen fivérek. Azt persze mindig is tudtuk, hogy a két Coen az elmúlt húsz évben számottevő hatással volt a filmnyelvre, de most végérvényesen bebizonyosodott, hogy nem pusztán esztétikai játszadozásokról van szó, hanem olyan művészetről, amely az invenciózus formai bravúr mellett képes világteremtő erővel fellépni, s filozófiai igénnyel megragadni és ábrázolni egy egész civilizációt.
A Nem vénnek való vidék remekmű és a testvérek csúcsteljesítménye. Voltaképpen pont ilyen filmeket vártunk volna a Reservoir Dogs és a Pulp fiction után Tarantinótól, de ő nem teljesítette be a várakozásainkat. Holott napnál világosabb lehetett volna, hogy ezt a munkát természetesen majd Coenék végzik el, semmi meglepetés nincs ebben. Mi több, néha olyan érzésem volt a film közben, mintha már láttam volna. Kockáról kockára ismerősnek tűnt, mintha tulajdonképpen, akár egy veszedelmes kaktusz, régóta ott hevert volna már a szikkadt texasi talajon, csak éppen most fedeztük volna fel.
Az viszont már példátlan esemény, hogy annyi sematikus és gyomorforgató lektűr után épp ez a film nyerte el idén a Legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Mintha kirúgták volna az Akadémia tagságát, egyszer csak hirtelen tökéletes döntés született. Talán valaki megérezte ebben a filmben, hogy sokkal többről van szó, mint egyszerű művészetről: ebben az alig két órában az Egyesült Államok nemzeti tragédiája testesül meg.
Mert a No country for old men, mélyen amerikai film, egy egész ország neurózisáról szól, ennélfogva pedig lényegében kissé klasszicizál, ugyanakkor mégis univerzális egyszerre. A western, mint az amerikai nép mítosza, ebben a filmben nem csupán háttér vagy műfaji elem, hanem organikus kifejeződése a régi időknek, amelyek visszavonhatatlanul véget értek. Sokan és sokféle módon próbálkoztak már leszámolni mozgóképen a vadnyugattal, mint a vérontás ellenére is idilli legendaként élő korral. Ahol még számított az emberség, a törvény és a becsület, ahol némely seriff még fegyvert sem tartott magánál, ahol az ellenség nem arctalan, hanem szemtől szemben számolnak le az ellenfelek egymással, és minden puskalövésnek morális súlya van. Ám hiába minden kíméletlen látlelet, az összes rendezői kísérlet megragadt a vadnyugat íratlan szabályainál. Egyetlen alkotó sem talált olyan rést vagy pontot ezen a világon, ahonnan kibillenthette volna, hogy végre megmutassa, milyen kor következik.
Coenék filmje lép túl első alkalommal ezen a paradigmán. Egy pszichopata gyilkos alakjában belépteti azt az irracionális tényezőt, amely alapjaiban megváltoztatta nemcsak Amerika, de az egész világ ezredvégi állapotát. Chigurh figurája szinte felkínálja, hogy úgy tekintsünk rá, mint egy szimbólumra. Csakhogy mégsem a démon egyszerű stilizációja. Ezt jól jelzi az is, hogy maga is megsebesül, küzd a saját testével, emberi vére van. Sokkal inkább egy olyan pusztító erő megtestesítője, amely végérvényesen átlép az emberi értelem határain
Nincsen semmiféle szabályrendszer, amely hatékonyan képes fellépni ellene. Hiába próbálja elkapni az öreg seriff, a békebeli idők tanúja és utolsó mohikánja, hiába szeretné legyőzni a régi vágású texasi macsó bérgyilkos vagy a gyengeségeivel együtt is szimpatikus, Vietnamot megjárt tökös cowboy, hiába találkozunk úton-útfélen egyszerű amerikai polgárokkal, akik még a klasszikus emberi viszonyok tiszta játékszabályaiban hisznek, a fekete farmerben kóborló és az embereket vágómarhaként gyilkoló rideg illetővel szemben elfogynak a szavak és az érvek, nincs többé a túléléshez semmiféle módszer. Azoknak a terroristáknak az elődje ő, akik 2001 szeptemberében repülőgépeket vezettek az ikertornyokba, és akik napjainkban is láthatatlanul elvegyülnek a tömegben, ha pedig aktiválják magukat, semmi sem segíthet.
Ilyenformán a Coen testvérek filmje lényegében durva tanulmány korunkról. Ők, és persze a regény, 1980-ra datálják azt a végzetes pillanatot, amikor valaminek befellegzett. Nevezetesen a napnyugati törvényeknek. Tényleg eljött a Nyugat alkonya. Egyedüli reményt az adhat, hogy ezt a tapasztalatot ekkora művészi maximalizmussal képesek közvetíteni. A történet makulátlan, a képi világ szuggesztív és eszményi, a színészek ragyogóak.
A filmnek természetesen Javier Bardem a kulcsa, aki Oscart kapott a szerepért. Ám a spanyol színész nem látszik a vásznon. Ő valóban Chigurh, átlényegülve. Úgy búcsúzik a film végén, ott, 1980-ban két bringázó sráctól, hogy arra kéri őket, ne beszéljenek róla senkinek, mintha ott sem lett volna a baleset helyszínén, „nem is láttatok”.
Pedig itt van. Jól nézzük és jegyezzük meg ezt a figurát. Ezzel az emberrel kell számolnunk ebben az évezredben. Már persze, ha az a szó, hogy ember, vagy emberi, ebben a világban még bármifajta jelentéssel bírhat.