Aki naprakészen követi a kortárs világirodalom fejleményeit és elolvassa a fiatal spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón két kultikussá vált regényét, azonnal megállapíthatja, hogy ilyesmivel még nem találkozott. A szél árnyéka és az Angyali játszma a nemzetközi próza figyelemre méltó újdonsága. Friss szövegvilág, amely egyszerre alkalmaz minden fogást és trükköt, a sokszor eltemetett, mégis időről időre megújulni képes öreg Történet valamennyi változatát, miközben az ezredforduló vizuális kultúráját is magától értetődő természetességgel kiaknázza.
A két regény egymás tükörképe. Ugyanaz a történet vonul végig bennük, más-más figurákkal, azonos helyszíneken, azonos időben, hasonló nyelven, mintha egymás mellett két narratív dimenzió létezne. Ezek a figurák, nevek és helyszínek azonban csak laza viszonyban állnak egymással, erősítik és kioltják a másikat, összefonódnak és szétválnak. Míg A szél árnyéka egy múltbéli titkokkal terhes, a latin-amerikai irodalom mágikus hagyományára és balladai hangvételére emlékeztető, drámai fordulatokban gazdag, izgalmas történet, addig az Angyali játszma ennél valamivel tovább megy és eljut a bulgakovi, fausti világhoz, ahol a hős démoni erőkkel kerül kapcsolatba.
A főhős mindkét könyvben egy szimpatikus fiatalember. Barcelonában élnek, vonzódnak az irodalomhoz és írói terveket dédelgetnek. Mindketten járnak az Elfeledett Könyvek Temetőjében és választanak maguknak egy-egy regényt, amely később meghatározóvá válik az életükben és ennek a misztikus Könyvnek a története egyre jobban kezd hasonlítani a két hős életére. Mindkét könyvben találkozunk elátkozott íróval, akinek múltját rejtély és homály fedi. Ezt a titkot próbálja a két főhős megfejteni. De található bennük egy-egy szerelmi szál is, egy titokzatos lány, akinek a sorsa tragikusan alakul. Mindkét regényben van a főhősnek barátja, önzetlen segítője és sok furcsa mellékszereplővel, érdekes figurával találkozunk.
A két könyv legfőbb közös vonása azonban a regény, illetve a Történet újraírása, és bátran mondható, hogy Zafón műve ebből a szempontból a Don Quijote örököse. Ugyanaz a hős áll a középpontban, mint négy évszázada, amikor a regény elindult világhódító útjára, ugyanazzal a konfliktussal szembesül, mint Cervantes örök figurája: valóság és képzelet, Én és a Világ összemosódó határaival. S persze azzal a dilemmával, lehet-e még ebben a korban szavakat leírni? Létezik-e még elbeszélhető történet? És ha igen, hogyan kell létrehozni? Mi az író szerepe, dolga a világban? Azonos-e a szerző saját művével? Vajon szabad az íróembernek eladnia a lelkét egy magasabb hatalomnak, hogy a Nagy Művet létrehozza? Élhet-e az író magánéletet, lehetnek-e érzései, és mindezt műve érdekében vagy ellenében? Ki irányítja sorsunkat: saját magunk vagy egy rajtunk kívül álló erőnek vagyunk alárendelve, esetleg minden mozzanat csupán szerencsétlen véletlenek céltalan sorozata? Van-e valami a halálon, a téren és az időn túl, vagy mindez csupán az esendő emberi lény gyáva képzete?
Carlos Ruiz Zafón legnagyobb teljesítménye, hogy alig 1200 oldalba képes préselni az egész eddigi regényirodalmat. Nemcsak a vallás, a mitológia, a szakrális szövegek és a filozófia valamennyi motívumkincsét vonultatja fel, de ezeket az összetevőket egyidejűleg több műfajban párolja. A titok ezúttal is, akárcsak minden jelentős regény esetében, a nyelvi invenció. A két regény nyelvezete ugyanis pontosan úgy viselkedik, ahogy a történet aktuális formája megkívánja, szándékoltan alkalmazkodik ahhoz a világhoz, amelyet megjelenít.
Mindkét mű cselekménye úgy indul, mintha fejlődésregény volna, aztán hirtelen romantikus próza lesz belőle, valamivel később izgalmas krimi, véres thriller, később misztikus horror, hogy aztán felkavaró lélektani regényként és költészetként fejeződjenek be. A művek ennek megfelelően a szerelmi fejezeteknél a tizenkilencedik századi romantikus irodalmat, a horror-epizódokban Poe vagy Maupassant rémhistóriáit, a lélektani szituációknál a modern irodalom narratíváját alkalmazzák. De a nyelvi alkotóelemeket lehetetlen elkülöníteni egymástól élesen, mert egy-egy bekezdésen belül is láthatatlanul ötvöződnek. Nem lehet elhatárolni egymástól a felvonultatott műfajokat, hiszen minden oldalon más szövegtípus idéződik meg, miközben a különböző stílusjátékok magától értetődő természetességgel, észrevétlenül illeszkednek.
Zafón ikerregénye Cervantes mellett Borges, Eco és Italo Calvino utódja is egyben. Ők is a bábeli könyvtár és a Történet labirintusának végtelen lehetőségeivel űztek kifinomult játékot. A fiatal spanyol szerző mindössze hozzáteszi azt, amit a posztmodernből tanult: a filmszerű ábrázolást és a remek dialógusokat. Ezzel a stílusjátékkal pedig olyan világot alkot, amely az irodalomra vágyó és a fordulatos történetre szomjazó olvasónak is örömet okoz egyszerre.
És ami nagyon fontos még: átütő erejű a humora. Nem véletlen, hogy a sorsverte hős vagy az elátkozott író néhol kifejezetten vicces: ő már nem Faust, Hans Castorp vagy Josef K., de még Holden Caulfield vagy Pat Bateman sem érvényes minta. Ők már csak önjáró figurák egy örökké formálódó, „enfarkába harapó”, tükörszerű történetrengetegnek. Carlos Ruiz Zafón az új évezred két emblematikus, szórakoztató, nagy hatású és mesteri regényét alkotta meg. Még akkor is, ha mindez talán már nem több, mint a regény árnyéka.
(Nehogy elfelejtsem: kitűnő munka Vajdics Anikó és Latorre Ágnes fordítása)
Vár Ucca Műhely, 2009/2