A művészi identitás, mint drámai létállapot témáját rengeteg film ábrázolta már metaforikus formában. Legkedvesebb példám John Cassevetes Egy kínai bukméker meggyilkolása című filmje, ahol a tragikus Művész alakját érdekes módon egy önsorsrontó bártulajdonos testesíti meg.

Darren Aronofsky nem akart és talán nem is tudott ilyen merész formát találni saját művéhez, ettől függetlenül a The Wrestler pontosan ugyanezt teszi. És ezzel máris elmondtam, hogy szerintem semmi köze a sportfilmekhez. Viszont pont attól működőképes, hogy a művészi kárhozat, mint örök téma, illetve a pankráció, mint életanyag, tökéletes egységet alkotnak. Míg egyfelől a pankráció világa hitelesen jelenik meg a filmben, és akár sportfilmként is nézhető, közben egy valódi, jobb sorsra érdemes művész szenvedéstörténetét látjuk. Mellesleg a pankráció, mint show és sport egyben, ellentmondásos és szélsőséges véleményeket kiváltó mibenlétével, abszolút alkalmas keret a művészi sors megjelenítéséhez.

A film főhőse, mint minden igazi művész, saját hivatásának áldozata. Nem képes beolvadni a hétköznapok valóságába és egyedül a ringben, tehát a művészi önazonosság dimenziójában talál otthonra. Ez a végzetes szükségszerűség pedig azt jelenti, hogy le kell mondania a világi boldogságról. Magányosan, sebzetten ődöng a világban és végül már legfőbb erőforrása, az egészsége is cserben hagyja. A Wrestler részben azért volt rám nagy hatással, mert Randy „The Ram” Robinson története és árvasága, ami az életkörülményeket, a határhelyzeteket és a fájdalmakat illeti, kegyetlen pontossággal rímelt a mostani létállapotomra. Másfelől itt van Mickey Rourke játéka, amely sokak szerint az elmúlt évek egyik legnagyobb alakítása.

Ezzel nem lehet vitatkozni. Mickey Rourke egész egyszerűen fenomenális. Sokan persze azt mondják, hogy önmagát alakítja, így könnyű hitelesnek lenni. Ha így is van, ez részben csak növeli a játéka erejét, másfelől kit érdekel, amikor olyan színészi csúcsteljesítményt látunk, hogy legszívesebben kurjongatnánk örömünkben. Én amúgy kurjongattam is közben. Például amikor a csemegepult mögé állt. Mintha csak magamat láttam volna a könyvesboltban, vagy korábban egyéb kereskedelmi egységekben, ahol embereket kellett kiszolgálnom, miközben tudtam, hogy ezt csupán az életben maradásomért teszem és valójában egészen mással kellene foglalkoznom.

De volt egy mozzanat a filmben, amit túlzásnak találtam: Randy lányának sértettségét és dühét. De aztán beláttam, hogy ez is a metafora része. Ez nem egy sima dráma, hanem egy művész szükségszerű dicsősége és pusztulása. Nincs más választása, feláldozódik a ring oltárán. Aronofsky filmje talán nem akkora mestermű, mint Cassavetes egykori munkája. De Mickey Rourke segítségével nagy filmmé vált.