Szégyen vagy sem, a májusi Filmvilágban találkoztam először Nicolas Winding Refn dán rendező nevével, akit már évek óta csendes kultusz övez, és miután sikerült megszereznem leghíresebb filmjét, amelynek két folytatása is készült, megnéztem.

A Pusher 1996-ban keletkezett, amikor már Tarantino bőven sztár volt, Scorsese is mindent megcsinált már, amit egy gengszterfilmben lehetett és a britek is készültek színre lépni ebben a műfajban Guy Ritchie működésével. Ami fontosabb, a kilencvenes évek közepén alakult ki egy angolszász filmes formanyelv, amelyet új hullámnak is neveztek akkoriban és egy teljesen új paradigmát eredményezett dramaturgiailag és vizuálisan. Gyors vágások, meglepő fordulatok, formabontó ötletek, morbid humor, az erőszak és a bűn lélektana jellemezték őket, ezt a vonalat később sok-sok filmes követte, sőt divattá vált idővel.

De azt nem gondoltam volna, hogy a dánok már 96-ban lerakták a saját márkájukat ebben a műfajban. Még a Dogma is alig virágzott, amikor a 26 éves Refn elkészítette az első Pushert, amely az angolszász rendezősztárokat még ma is simán leiskolázza. A Pusher olyan, mintha Tarantino Dogma-filmet forgatott volna akkoriban, vagy Lars von Trier belevágott volna a Reservoir Dogs második részébe. Bár szerintem igazi filmes elődje Scorsese és az Aljas utcák. Az emberi viszonyok és az alvilág ábrázolását, de még a formát tekintve is ugyanolyan közeg elevenedik meg itt is, csak negyedszázaddal később, Koppenhágában. Kőkemény, underground gengszterfilm, kézikamerával, hús-vér realizmussal és figurákkal. Szinte már nem is film, hanem az életből kimetszett nyers valóság. Karcos, billegő képek, önsorsrontó jellemek, durva szituációk, szociológiai és mélylélektani tanulmány a társadalom peremén élő bűnözőkről.

Én eddig Koppenhágát és úgy általában Dániát egy rendezett, szép, nyugalmas környéknek képzeltem, de amit itt látunk, az a város árnyékos oldala, pokoli hely. Persze, alvilág mindenütt van. A Pusher azért jobb, mint bármely angolszász gengszterfilm, mert sokkal nagyobb hangsúly esik benne az emberi tényezőre. Hőse Frank, egy piti drogdíler, aki kívülről kemény csávónak látszik, de aztán amikor tartozásokat halmoz fel egy szerb maffiózóval szemben, durván megjárja. A film az ő története elsősorban, de hangsúlyosan jelen van Tonny nevű barátja és Vic nevű barátnője. Bár a gengszterek hideg és látszólag érzelemmentes világában járunk, szép lassan minden arc mögül felfeslenek az emberi tartalmak, így lesz a Pusher végül egy megrendítő dráma. Kim Bodnia nagyszerű Frank szerepében (őt az Éjféli játszma című remek Ole Bornedal-thrillerből ismerem), Madds Mikkelsen is zseniális, mint Tonny, aki azóta a dán filmek állandó szereplője, de a gyönyörű Laura Drasbaek is csillagos ötöst érdemel. Nem beszélve a szerb maffiavezért játszó Zlatko Buric-ról.
A Pusher második részét 8 évvel később rendezte meg Refn, és azt kell mondanom, nagyon jól tette. Méltó folytatás, semmiben nem marad el az első mögött, sőt bizonyos értelemben jobb is lett. Letisztult, kiváló film, ugyanabban a környezetben, ugyanolyan kíméletlen képekben és történettel. A hős most Tonny, azaz Madds Mikkelsen, lélegzetelállító színészi játékkal. Börtönből szabadul éppen, új életet akar kezdeni, visszamegy gengszterfőnök apjához, akivel azonban rossz a viszonya. Nem derül ki, de valószínűleg mindkét részről személyes traumák lehetnek a közös múltban. A Pusher 2 erről, apa és fiú súlyos traumákkal terhelt kapcsolatáról szól, miközben Tonny pszichéjén keresztül az ősi alaptörténet legmélyebb bugyrai elevenednek meg, de végül némi remény is felcsillan a koppenhágai pokolban.

Ha az első rész zabolátlan és underground volt, a második pedig letisztult, akkor a Pusher 3 (2005) nevezhető mesterien kiérlelt darabnak, amely azonban mindhárom közül a legkegyetlenebb. Pedig nem úgy indul, mintha durva film volna, sőt inkább kissé játékos, laza, ironikus és humoros jelenetekkel. A főszereplő ezúttal az a férfi, aki a korábbi két részben csak mellékalakként tűnt fel, de a végeredményt tekintve, érdemes volt rászánni egy teljes filmet. Milo, a szerb maffiavezér igazi emberi arca mutatkozik meg, aki kezd öregedni, az alvilágban elfoglalt helyére fiatal bűnözők pályáznak, éppen leszokóban van a drogról, terápiás csoportba jár, miközben lánya huszonötödik születésnapjának megünneplésére készül. A Pusher 3 egyetlen nap és éjszaka története, a világosságból a sötétségbe. A vén gengszter, aki élete egyik legszebb napjának vág neki, végül egy brutális vérfürdő részese lesz. De ahogy ez az átmenet megvalósul, tökéletes víziót kapunk a létezés két arcáról, az élet felfoghatatlan abszurditásáról.

A Pusher-trilógia a gengsztervilágban játszódik, de örökérvényű emberi konfliktusok, drámai helyzetek és már-már filozófiai igazságok rajzolódnak ki a három filmben. A legfontosabb tanulsága talán az, hogy a drog halálos, ördögi szer, és mindent, mindenkit tönkretesz, illetve, ha jobban odafigyelünk, még a legszörnyűbb emberi arc mögül is egy kisgyerek szeretetéhsége sejlik fel. Csak sajnos a sötétség mindig elnyeli a szeretetet. Nincs mese, ez a majdnem öt órányi anyag zseniális munka és részemről már most az év talán legnagyobb felfedezése. Persze Refn más filmeket is rendezett, hamarosan megszerzem őket.

Végül egy érdekes gondolat, ami eszembe jutott a Pusher kapcsán. Mint nemrég kiderült, Greengrass kiszállt a Bourne-projektből és állítólag előzményfilmet akarnak faragni a szériából, ráadásul Matt Damon nélkül, ami nem igazán érdekel. De ha valaha is készülni fog még igazi Bourne-film és mondjuk Greengrass valóban végérvényesen távol marad, akkor tisztelettel jelentem: megtaláltam az új rendezőt, a dán Refn személyében. Garantálom, hogy nagyszerű részt hozna ki belőle. Pont neki való feladat. Greengrass dokumentarista akciófilmje után jönne egy kissé talán brutális Dogma-Bourne. Szívesen megnézném.