Amikor Amerikában a Bíborszín ment a mozikban, mi még Isaurát néztük a tévében. De azt mi is megtanultuk, hogy a rabszolgákkal a régi urak mostohán bántak. A végkimerülésig dolgoztatták és akár minden ok nélkül kikötözték őket. Ha pedig a gazda szemet vetett egy szép rabszolgalányra, neki sajnos nem volt sok választása – vagy engedett az erőszaknak, vagy meghalt. Mégis, a rabszolgafilmek alapvetően szabadelvű, igazságkereső, romantikus történetek voltak. Legutóbb Tarantino pedig kifejezetten vicces bosszúfilmet forgatott belőle, amelynek végén a néző elégedetten nyugtázhatta, hogy az antifasiszta német doki meg a tökös nigger cowboy megbüntették a hitvány, rasszista urakat.
De most először találkozom olyan rabszolga-filmmel, amely nem szépíti meg a valóságot, vagyis nem csúszik át a giccsbe, hanem keményen gyomorba vág. Szándékoltan sérti az érzékenységünket. Nem idealizál és nem eszményíti egyetlen hősét sem, hanem történelmi tényekre és egy elbeszélésre alapozva, nyers erővel bemutatja, milyen felfoghatatlanul szörnyű kínokon mentek keresztül a rabszolgák a tizenkilencedik század Amerikájának déli államaiban.
Solomon Northup, a fekete New York-i muzsikus, akit eladnak délen rabszolgának és 12 éven át küzd a szabadságáért, alkalmas történet a rabszolgaság realisztikus bemutatására. De McQueen, az Éhség és a Szégyen rendezője, a nehezebb utat választja, és a valós közeg ábrázolásán is túlmegy: a szabadságában korlátozott, fejlett intelligenciával rendelkező szuverén individuum szenvedéstörténetét, illetve a rabszolgaság intézményének leírhatatlan abszurditását mutatja be.
Ennyiben a film túlmutat az amerikai rabszolgaság rettenetes borzalmainak megrajzolásán és egyetemes érvényű vízió lesz belőle. Ahogy annak idején Polanski zongorista hőse, Solomon, a hegedűs is ugyanolyan magányosan és kétségbeesetten próbál fogolyként túlélni egy számára érthetetlen és elviselhetetlen, pusztító, barbár világrendet, ahol bármelyik percben elveszítheti az életét.
Mindehhez McQueen aprólékosan kidolgozott környezetet, feszes ritmusú elbeszélést, impresszionista vonásokban gazdag képi univerzumot, érzékeny zenei kulisszát és szuggesztív figurákat teremt. A színészek még a legapróbb mellékszerepekben is hálásan csillognak, különösen a főszerepet alakító Chiwetel Ejiofor, Paul Giamatti, Paul Dano és Michael Fassbender tetszett, bár Epps karaktere számomra nem tűnt eléggé árnyaltnak, és az őt megformáló Fassbender színészi géniusza sem annyira meggyőző, ahogy a kritika magasztalja.
Mint McQueen eddigi filmjeiben, a dráma most sem mindig gejzírszerűen tör fel, hanem sokszor lefojtott, apró mozzanatokban parázslik a felszín alatt és ettől válik igazán nyugtalanítóvá az egyébként is zsigerileg felkavaró történet. Kár, hogy a végén mégis elvéti egy kicsit az arányokat és enged Hollywood csábításának. Az utolsó félórában a visszafogott elbeszélői hang egy kissé elcsúszik, a szerző pedig használni kezdi a hatásvadász amerikai filmeposzok jól bevált eszközeit: a könnyekre, a közönség megrendülésére apellál. Vagyis kevésbé őszinte, mint az első másfél órában.
Ettől eltekintve a 12 év rabszolgaság figyelemre méltó film, amelyet a kitűnő szereplők és a különleges rendezés miatt mindenképp érdemes megnézni. Már csak azért is, mert bár a történet egy számunkra teljesen idegen és meghaladott világban játszódik, mégis aktuális. A rabszolgaság ugyanis, amelyet bemutat, pontosan ugyanilyen mechanizmusként van jelen csaknem két évszázad elteltével is korunkban. Sőt itt és most, a mi magyar társadalmunkban, pontosan ugyanilyen szisztéma szerint kénytelenek nagyon sokan feladni a személyes szabadságukat a túlélésük érdekében, miközben a földi hatalmak most is gyáva képpel rettegnek attól, ha egy intelligens, náluk okosabb írástudó kerül a gépezetbe. Mert hiába akárhány ostor, a szabad elménél és a tudásnál semmi sem lehet veszélyesebb rájuk nézve.