Munkámból adódóan már majdnem egy éve árusítom a svéd Stieg Larsson három kötetét, amely hazánkban is kezdettől fogva könyvsiker. A skandináv krimi évek óta meghódította az európai könyvpiacot, izlandi, norvég és svéd szerzők ontják a jobbnál jobb krimiket. Larsson abban különbözik kortársaitól, hogy 2004-ben meghalt szívrohamban, így aztán a világsikert már nem érhette meg. Ha jól tudom, valójában nem is gondolt a publikációra, újságíró volt, és szórakozásból írta ezt a három könyvet, amely kéziratban maradt és csak halála után jelent meg.
A krimik olvasásával felhagytam még tizenévesen, miután Agatha Christie legjobb munkáit elolvastam, egyszerűen nem érdekelt, más olvasnivalók foglalkoztattak. Ha könyvet olvasok, elsősorban a nyelv érdekel, így a krimi iránti létező vonzalmamat inkább a filmek terén elégítem ki már lassan két évtizede. Pontosabban az akciódús bűnügyi történetek érdekelnek legfeljebb, főleg azok a darabok, ahol a történet és forma túlmutat a műfajon. Nem árt az sem, ha akad a filmben egy (vagy több) jól felépített karakter, akivel képes vagyok azonosulni valamilyen módon. Ritka pillanat, ha rábukkanok ilyen filmre.
Belátom, hogy a Millennium-trilógia, mint film, nem jöhetett volna létre, ha nincs Larsson három kiváló krimije. Mert ezek a könyvek, most már világos, a műfaj legjobb darabjai közül valók. Ezt csak azután értettem meg, miután megnéztem a kötetekből adaptált három filmet. Tényleg izgalmas történetekről van szó, melyek egy számunkra kevésbé ismert világban játszódnak: a megszokott angolszász környezet helyett Svédországban. Egyáltalán nem az angolszász krimi tradícióit követi és az is nagyon tetszett, hogy amerikai nagyvárosok helyett Stockholm és más svéd városok a történet helyszínei.
Ami pedig különösen fontos, hogy a főhős kitűnően megírt és filmre vitt karakter. Egy fiatal lány, akinek személyisége a csavargó hagyomány és a punk kultúra keveréke, és még ezen kívül is számos furcsa jellemvonása van. Szinte mitizált alak, aki részben múltbéli traumáiból kifolyólag szélsőségesen zárkózott, kemény és vad nő, részben pedig a társadalmi hazugságok, a korrupt hatalom és a perverz, kegyetlen férfitársadalom miatt áll haragban a világgal. Nem véletlen mindebből eredő biszexualitása sem. Nagyszerűen felépített figura tehát, és csak hálát rebeghetünk a svéd filmeseknek, hogy ehhez sikerült megtalálniuk a lehető legjobb színésznőt, Noomi Rapace személyében. Mintha csak erre a szerepre született volna, maximálisan azonosul Lisbeth Salander alakjával.
Az első rész, A tetovált lány, amelynek egyébként az eredeti svéd címe „A férfi, aki gyűlölte a nőket”, még csak felvillantja Lisbeth karakterét. Az igazi főszerep itt még Mikael Blomkvist újságíróé, akit a szerző talán magáról mintázott meg, és aki a sztori szerint a Millennium című svéd magazin egyik szerzője, mely lap arról híres, hogy oknyomozó riportokkal leplez le különféle bűnügyeket. Feladatot kap egy vidéki kúrián, azt kell kinyomoznia egy idős úr kérésére, hogy ki és miért gyilkolta meg évtizedekkel ezelőtt eltűnt unokahúgát. Itt jön a képbe Lisbeth, aki egy intézetből szabadulva, gyámság alatt, a hatóságnak szolgáltat sokféle ügyről információkat és segíteni kezd Mikaelnek az ügy felderítésében. Kettejük megismerkedése, kapcsolata, illetve a csavaros és több társadalmi problémát feszegető rejtélyes történet az első rész tárgya. A második rész, A lány, aki a tűzzel játszik, lényegében Lisbeth identitáskereső filmje. Végre elkezdi felkutatni apját, aki a múltbéli traumája forrása és ezúttal Mikael, az újságíró az, aki segít neki ebben a véres leszámolásban. A harmadik pedig, amelyet magyarra úgy fordítottak, A kártyavár összedől (eredetileg egy kastély omlik össze) , Lisbeth és Mikael közös nyomozását és félelmetes kálváriáját mutatja be, miután kiderül, hogy Lisbeth apjának ügyletei egy korrupt hatalmi elithez vezetnek.
A Millennium-trilógia filmen napjaink egyik legjobb thrillere. Izgalmas, fordulatos, szikrázó feszültséggel, durva drámai szituációkkal és rémes alvilági figurákkal. Önmagában ez még nem is volna figyelemre méltó, de a helyzet az, hogy a műfaj megint szétfeszíti a kereteket. Egyrészt lélektanilag teljesen hiteles, és mint fikció, kifejezetten realista film, ugyanakkor a főhős története már-már a görög tragédiák magasságába emelkedik – ahogy ezt az egyik mellékszereplő szájába is adja a szerző – másrészt olyan konfliktusokat és helyzeteket, sőt társadalmi kérdéseket vet fel, amelyek ritkán jelennek meg hasonló filmekben. A legfontosabb motívum az, hogy a látszólag makulátlan színfalak mögött súlyos visszaélések zajlanak, illetve van a történetnek egy jellegzetesen nyugat-európai, a fejlett világra érvényes, sőt skandináv vonatkozása: ez pedig a gátlástalan szexipar leleplezése, amely a pénz és a perverzió szolgálatában megsemmisíti a női érzékenységet.
Nem működne mindez, ha nem volnának a kitűnő színészek. Nemcsak Noomi Rapace, hanem olyan svéd nagyágyúk, mint Michael Nyqvist, vagy Lena Endre és még sorolhatnám a történet más szálain feltűnő jobbnál jobb alakításokat, a hátborzongató figurák megszemélyesítőiről nem is beszélve. A három film leginkább a Bourne-trilógia világára és cselekményvezetésére emlékeztetett. Nem mintha a dramaturgia vagy a történet hasonló volna (bár akadnak párhuzamok), hanem inkább az emberi tartományai miatt. Lisbeth ugyanolyan szikár, szótlan, minden megpróbáltatást túlélő figura és ugyanolyan korrupt hálózat foglya, mint Jason Bourne, ráadásul a film története elsősorban a főhős önazonosságának felkutatása, mint a Bourne-filmekben.
Éppen ezért azt kell mondanom, hogy a Millennium-trilógia kitűnő szórakozás és nagyon sajnálom, hogy Stieg Larsson már nem írhat több ilyen kiváló történetet. De ami ennél is jobban aggaszt, hogy állítólag már készül az amerikai változat. Évtizedekkel ezelőtt, amikor még egy svéd vagy más európai film nem jutott el a világ távoli pontjaira, ezt a szándékot valahogy megértettem. Már akkor sem díjaztam, de elfogadtam. Most viszont, az internetes hálózat egész világot átfogó működésével, amikor már Amerikában is rajongói vannak az európai kultfilmeknek, ráadásul az európai filmek technikailag sem maradnak el a hollywoodi daraboktól, sőt egyéni színeik miatt érdekesebbek, egyszerűen nem értem, miért kell reflexszerűen amerikai remake-et készíteni. A sztárok képtelenek helyettesíteni azt a világot és atmoszférát, amit ez a film megteremtett. Arról nem is szólva, hogy a svéd színészek ezerszer szebb játékot nyújtanak, mint akármelyik túlfizetett amerikai sztár. Aki a Millennium-trilógiára kíváncsi, ne várjon sokat és semmiképpen se az amerikai verziót nézze meg. Ez a film már elkészült, tökéletes kivitelezésben, svéd zászló alatt.