A Költészet Napja. De vajon jelent-e még nekünk valamit a vers? Olvasunk verseket? Léteznek-e még költők? Szükségünk van a költészetre? Erről és másról napjaink egyik legtevékenyebb költőjét kérdeztük, aki az elmúlt években az internetet is aktívan használva megmutatta: a vers nem halott dolog, hanem élő szellemi anyag, szerves összetevője életünknek.

Ki olvas ma verset?

Őszintén mondom: nem tudom. Azt hiszem, az olvas verset, akinek belső szüksége van rá. Akinek részét képezi az életének az odaadás. Aki képes türelmesen meghallgatni másokat. Akiben van alázat. Aki hajlamos rá és igényli a mentális, spirituális fejlődést. És persze gyakran kezdenek olvasni verset emberek átmeneti időkben, ünnepekkor, születésnapokon, betegség, születés idején. Halál előtt. Ez így, összességében elég sok embert jelent. Én soha nem éreztem, hogy ne lett volna elég olvasóm.

Miért jó az nekünk, ha verset olvasunk?

Élni segít. Ha felismerünk valamit a versekben, ami ránk hasonlít, ez okoz örömöt (a magunkra ismerés mindig, mindenhol jelen van a világban mint örömforrás, házasságtól az ordas eszmékig), ha idegennek érzünk egy szöveget, a megértés és elfogadás munkája jelenthet megnyugvást.

Létezik még olyan személy, hogy költő? Ha igen, ki ő? Te költő vagy? 

Persze, hogy létezik. Mindig létezni fog, amíg lesznek szavaink. Ő a költő, aki a szavakból csomagol ajándékot. Azért nem azt írtam, hogy üzenetet, mert egyre gyakoribb, hogy egy költő nem deskriptív, hanem performatív. A célja inkább a hatás szépsége, s nem a szépség felmutatása. Vagy persze mindkettő. Nálam egy versben gyakran soronként váltakozik az intenció.

Költőnek én azt nevezem, aki igényli (nem tartom olyan fontosnak, hogy ki költő, ki nem), de a szívem mélyén azt érzem költőnek, aki költészetet csinál. Nem verseket ír. Hanem éli azokat. Van valami mélyen húzódó célja, törekszik valamire, s erről az útról néha versekben számol be. Aki egyszerre van kapcsolatban a földöntúlival, és konyhai gyakorlatiassággal. A költő könnyen felismerhető már egész fiatalon. Viszonylag kevés költő van ám. Igen, én költő vagyok. Csak azért, mert úgy döntöttem, hogy az leszek.

A csajok ma buknak a költőkre, vagy inkább ciki, ha valaki verset ír?

Lehet versekkel csajozni rendesen. De nem szabadna. Egyáltalán nem ment ki a divatból a vers. Talán annyi a nehézség, hogy ma nehezebben hiszik el a “csajok”, az emberek, hogy költő vagy. De ha már elhiszik, akkor hamar helyedre kerülsz, komfortosabban érzed magad.

Mostanában mintha mindenki verset írna. Ez mindig így volt? Vagy csak elszaporodtak az ifjú poéták? De közben kevés az igazán színvonalas vers. 

Kereslet-kínálat. Ha sokan játszanak ifjú poétát, többen fognak ifjú poétákat olvasni. Nincs ezzel baj. Azt sejtem egyébként, hogy ezen a téren sincs igazán változás a múlthoz képest, csak most az internet, a különféle kommunikációs lehetőségek könnyebben elérhetővé, megoszthatóvá teszik a más időkben akár évtizedekig is a fiókokban rejtőzködő műveket.

Mindig, minden dologból kevés a színvonalas. Olvasóból is. De amint lesznek jó olvasók, nagyobb az esély, hogy lesznek jobb versek is. S ha nagy most nyüzsgés, ahogy érzékeled (én egyébként nem, mindig íróemberek vettek körül), akkor nagyobb esélyeink vannak jó olvasóra, jó versekre. A jó költő és a jó költészet más tészta, mint fent említettem.

Ma rendkívül kis példányszámban fogynak a verseskötetek – érdemes egyáltalán kiadni ma verset?   

Üzleti értelemben? Az anyagi profitot tekintve? Nem. Ma sem érdemes.  A vers élmény. Az élményt pedig tévedés haszonnal mérni. Megéri elmenni Nepálba? A fene tudja. Végül is az a kérdés lényege, érdemes-e élni.

Látható, hogy Te kihasználod az online média lehetőségeit és intenzíven jelen vagy a világhálón. Ez jelenti az utat a mai közönséghez?

Ez is. Megmaradtak a régi lehetőségek is. Én közel 22 éve vagyok jelen a hálón, 18 évesen készítettem az első blogomat – akkor még ez a kifejezés nem létezett. Aztán jöttek-mentek technikák, én már sok-sok éve vártam (nekem ambícióm nem volt rá, hogy megírjam), hogy jelenjen meg egy ilyen monopolhatalmú közösségi oldal, mint a facebook. És ez egy interaktív könyv. Itt lehet mélyen szántani, összetett üzeneteket adni, figyelmet fenntartani, megbolondulni és megbolondítani, hódítani és hódolni. Verset átírni, bővíteni, szűkíteni, vitatkozni róla, csendben maradni, hagyni megosztani, felvillantani, törölni.

Kihasználtam minden lehetőségét ennek a fórumnak. Mára véget ért ez a munkám, érdeklődésem, egyre többen jönnek, s ismétlik vagy máshogyan használják ezt a technikát, ezt a felületet. Én ilyenkor kivonulok, mert még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy versenyzem a verseimmel. Majd keresek más utat az olvasóhoz. Most éppen visszataláltam a könyvhöz. A könyvhétre megjelenő új kötetem fontos állomás. Ha nem a vég-. Bár én is mindig meglepem magam. A versek nem akarnak elhallgatni.

Hol helyezhető el a költészet napjainkban, a sokszínű és tomboló tömegkultúrában?

Mindenhol. Azért merem ezt leírni, mert saját tapasztalat. A kereskedelmi televíziózásban ugyanúgy (emlékezetes egy interjú az RTL-Klubon, amit az akkor még nem kormányszóvivő Batiz András készített velem), de ha goapartyokon járok, hogy kitáncoljam magamból az európai kultúra sallangjait, nincs olyan, hogy fel ne ismernének, s kérnének meg rá, hogy mondanék már el egy verset, ott, a party közepén. Ahol ember jár, ott a versnek is helye van.

Mi a titka a mostani slam-poetry láznak? Mi köze ennek a költészethez? Van ennek nálunk hagyománya? Te szereted?

Egyelőre nem szeretem. Egy költőnek mellékfeladat ez, az eszköztárában benne kell, hogy legyen az, hogy slam-verset ír. Egyelőre nincs aranyfedezete ennek a műfajnak. El szoktam képzelni, hogy, tegyük fel, 25 év múlva egy ma jónak mondott slam-verset, hogyan olvas, hogyan mond, hogyan ért meg egy lelkes tizenhat éves… Azért az időbe ágyazottság fontos dolog.

Mit csinálna ma és miről írna József Attila?

Háborogna. Főleg rajtam. Eleinte biztosan elküldene délvidékre, mennyire és hogyan palimpszesztáltam a verseit, a költészetét, de aztán megszeretne, és nyilván megkérne rá, hogy tanítsam meg az internet, a számítógép használatára. Aztán együtt, mintha csak mellékes dolog lenne, hátat fordítanánk ennek a mai kocsmának.

(Fotó: Hegedűs János)