Azt hiszem, én egy igazi álomspecialista vagyok. Álmokban élek. Álmokból írok. Merítek az álmokból. Ismerem az álom természetét. Azt hihettük, hogy a digitális technika majd megmutatja az álmok igazi mélységeit. Hiszen van hozzá eszköz. De sajnos még mindig Luis Bunuel és David Lynch tud legtöbbet filmnyelven az álmokról.

Christopher Nolan sajnos nem érti az álmokat. Ahogy egyébként Michel Gondry sem értette, amikor Az álom tudományában csak az álom egy nagyon szűk világát mutatta be. Sem Gondry, sem Nolan nem tudja, vagy nem akarja lefordítani az álmokat a kép nyelvére. Erre tényleg csak Bunuel vagy Lynch képes, nekik pedig nem kell digitális technika. Nem ezen múlik.

Ahogy mondani szokás, nagyobb a füstje, mint a lángja. Persze Nolan tehetséges rendező, de nem képes átlépni a saját határait. A második Batman Joker-víziója jobban hasonlított egy igazi rémálomhoz, mint bármely látványos elem, amely az Inception kockáin felbukkan. Az Inception egy jó, bár nem egészen új ötletre épül, az álmokban való létezésre, egy virtuális térben való cselekményre. Ami kicsit megkavarja a dolgokat, hogy itt egyszerre több álomszinten járunk, de nem különösebben nehéz kiigazodni rajtuk. Egy értelmes kisiskolás is könnyedén átlátja.

A legfontosabb probléma, hogy az álmok nem ilyen módon működnek. Elhiszi a néző, hogy egy álomban jár, holott ezek a terek inkább csak tudatszintek. Az álom ennél sokkal megfoghatatlanabb, pillanatról pillanatra elképesztő fordulatokat, lehetőségeket, abszurd világokat tartogat az álmodó számára. Nolan filmjének álmaiban egyszerű, mesterségesen létrehozott, kommersz tudatkulisszákban járunk, ahol maximum néhány érdekes motívum emlékeztet az álom igazi működésére. Az álom nem ilyen. Egy álomban lehetetlen hosszú percekig akciózni mindenfajta váratlan, oda nem illő, abszurd részlet, ködös vonás nélkül. Ez tehát egy akciófilm, amely különböző tudatszinteken bonyolódik, de inkább hasonlít James Bond evilági helyszíneire, mint egy álomra. Akadnak persze érdekes pillanatok, de összességében az álom tökéletes vagy szándékos félreértése.

Ha ez még nem volna elég, az álmokba való behatolást és dramaturgiát úgy elmagyarázzák a nézőnek, mintha iskolapadban ülnénk, nem a moziban. Az Inception első felének húsz perce lényegében durva szájbarágás, a szereplők nem egymáshoz, hanem hozzánk beszélnek. Ennyi erővel a kamerának is mondhatták volna. Hollywood rossz szokása, hogy a nézőt hülyének nézi. Itt ez borzasztóan súlyos hiba, mert a nézőnek semmilyen megfejtésre váró feladat nem marad. Ez pedig azért baj, mert az egész álomműködés misztikuma elvész. Ismét oda jutottunk, hogy ez egy akciófilm, álmoknak álcázva.

A harmadik gond, hogy a misztikum hiányát mesterkélt homályosítással pótolják. Mivel természetes homály nem marad, az író és rendező kiprovokálja, hogy törjük az agyunkat. De teljesen felesleges minden gondolat. Ami itt kétértelmű, csak azért az, mert a filmiparos így akarja. Nem érdemes agyalni, nincs min. Átverés az egész. Cirkuszi mutatvány. Lynch egyetlen párbeszéde a Mulholland Drive-ban több kényelmetlen dilemmát nyújt, mint az Inception 140 perce. Ami pedig a főhős pszicho-traumáját illeti: középszerű, feszültségmentes elem az akció végtelen tengerében.

Miután véget ért, az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen egy Matrix-színvonalú egyszerű sci-fi thriller. Semmi több. De most azt kell mondanom, a Mátrix jobb mozi. Minden digitális akció ellenére több kérdést felvet és több homályzónát megmutat, mint Nolan filmje. Azért persze szódával egyszer elmegy. Alkalmam nyílt eredeti nyelven látni Budapesten, óriás vásznon a MOM Parkban. Illik azt is megjegyezni, hogy a látvány néha tényleg szép, a fényképezés és néhány akciójelenet kiváló, de mindent összevetve sajnos nagyon üres munka.