Gyakran pocskondiázom azokat az Oscar-díjra nominált külföldi filmeket, amelyek az utóbbi két évtizedben rendre nyertek napjaink legkiválóbb kortárs filmművészeivel szemben. Ha végigtekintünk az elmúlt pár évtizeden, szinte csak olyan produkciók szerepeltek ezen a listán, amelyek megfeleltek az Amerikai Filmakadémia esztétikailag finoman szólva is kétes szempontjainak. Akár az első irodalmi Nobel-díjak idején, amikor az emberiség javát szolgálni látszó nagyepikai műveket preferálta a szűk látókörű, konzervatív stockholmi bizottság, most Hollywood is erős szűrővel engedi kebelére a távoli országokból származó alkotásokat. Így aztán egy ideje már minden rendező ismeri a receptet, s néhányan évről évre elszántan igyekeznek megfelelni az igényeknek.

Az Oscar-díjas külföldi film hozzávalói: némi sztereotip, a jenki bunkó számára is beazonosítható nemzeti színezet, történelmi kulissza, ahol lehetőség szerint a szabadság platóni eszméje harcol a démoni önkényuralom ellen, keserédes, tragikus szerelem, néhány aranyos gyermek, hősies karakterek, s végül a hollywoodi dramaturgia szabványai szerint kiélezett szentimentális csúcsjelenet, katartikus tetőponttal. Ez a könnyen elkészíthető séma persze nem vezet mindig eredményre, hatalmas marketing is szükséges ahhoz, hogy a film odaát tényleg nyerjen. S persze az is igaz, hogy az egész módszer legtöbbször fordítva működik, hiszen a külföldi rendezők csak ritkán szabják filmjüket őszintétlenül e paraméterekre (bár ez is megesik olykor), inkább a hollywoodi elit válogatja ki azokat, amelyek erre a szabványra leginkább hasonlítanak. Néha viszont porszem kerül a lélektelen gépezetbe: e rejtélyes hiba egyik újabb eredménye Florian Henckel von Donnersmarck elsőfilmes germán direktor A mások élete című filmje.

Nem mintha kijelenthetnénk, hogy a szóban forgó német film vetekedhetne az európai művészfesztiválok felhozatalával, de legalább kiemelkedik a mezőnyből, s megérdemli az Oscar-díj által ajándékba kapott óriási előnyt: hogy a nemzetközi porondon híres, anyagilag is sikeres legyen, kortársai nagy irigységére. Hab a tortán, hogy még a kritika is elkényezteti, noha szemmel láthatóan sajnos több sebből is vérzik. A történet – mondhatni szimbolikusan – 1984-ben veszi kezdetét az egykori fal mögött, Kelet-Berlinben. Az NDK ávója, a Stasi kíméletlen precízióval őrzi a rendszert, amelynek egyik fundamentuma éppen Wiesler, a legkiválóbb ügynökök egyike. Neki jut az a megtisztelő feladat, hogy lehallgasson egy különben rezsimhű színpadi szerzőt, akinek csinos babájára az undorító testű és lelkű, hájas mesebeli szörnyekre emlékeztető miniszternek fáj a foga. Az analógiák felemlegetését már megtették mások helyettem, de azért röviden: egyszerre felidézhető vele kapcsolatban a Mephisto és Coppola Magánbeszélgetése, illetve minden olyan filmdarab, amely a diktatorikus hatalom kontra erkölcsileg bepiszkolható művészértelmiség sokrétű viszonyát boncolgatja. A hős ez esetben mégsem a szerző, hanem Wiesler, akiből hirtelen előtüremlik a platóni Jó eszméje, s maga számára is meglepő módon nem képes ártani a titokban szervezkedő renitens írónak, mi több, hősiesen védelmező szárnyai alá vonja, ezzel önmagát is bajba sodorva.

A végzetes hiba éppen ez: Wiesler, több évtizednyi Stasi-múlttal a háta mögött, rezzenéstelen arclemezzel, nyilván több száz lakás-bepoloskázás és megfigyelés után, hirtelen érzékennyé válik és jóvá lesz. Nem voltam képes magyarázatot találni a viselkedésére, hacsak nem arról van szó, hogy a színpadi szerző, Dreyman rezignált magánélete készteti erre a szimpatikus cselekvéssorozatra.

Ám senki sem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen vérprofi kommunista államrendőr pályája zenitjén első alkalommal lesz fültanúja egy igazán mély emberi kapcsolatnak, ami pedig arra indítja, hogy már néhány nappal később személyesen beavatkozzon, s bűnbánó arccal megmentse Dreyman szerelmi viszonyát. Márpedig e ponton a hitelesség látszata megkérdőjeleződik. Hiszen megtörténhetett ugyan, hogy egy főügynök hirtelen átállt a helyes oldalra és érzékeny őrangyal vált belőle, de talán mégsem ez a narratíva volt általános akkoriban.

Ha viszont elűzzük ezeket a lélektani kérdőjeleket, s az egyébként pazar színész, Ulrich Mühe lenyűgöző játékéra koncentrálunk, aki meggyőző erővel mutatja meg a karakter metamorfózisát lépésről lépésre, lassan rájön az ember, hogy Donnersmarck úrnak mi is a voltaképpeni célja ezzel a rendhagyó történettel. A mások élete ugyanis nem áll meg ennél a szinte hiteltelen bonyodalomnál, hanem következetesen végigviszi azt. Wiesler ügynök fokozatosan fellázad az embertelen hatalom ellen, s bár a tragikus végkifejlet sajnos nem kerülhető el, erkölcsi győztesként kerül ki a konfliktusból. Mi több, a fal leomlásával emberi elégtételt is kap, amikor Dreyman, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, egy teljes nagyregényt szentel titokzatos, jeltelenné vált védelmezőjének.

Amikor a film az utolsó húsz percben felveszi a hollywoodi nagyepika modorosságait, valójában éppen a végső értelmét nyeri el. Mert mindazon túl, hogy egyébként reális környezetet, képi világot és alakokat teremt a korszak hátteréül, végeredményben a közös múlt tisztázására figyelmeztet. Nekünk, magyaroknak, szinte elképzelhetetlen látvány, amint a saját aktái között kutakodó egykori lehallgatott, gond nélkül, törvényesen hozzájut tartótisztje nevéhez. Pedig Németországban, a fal leomlása óta ez naponta megtörténhet. Így találhat egymásra hóhér és áldozat: két ember, két honfitárs, akiket a rendszer egymás ellen használt fel, ők közös erővel mégis testvérekké váltak az embertelenségben, lényegében tehát legyőzték a rendszert.

Donnersmarck filmje minden hibája és esztétikai komfortja ellenére tanulságos üzenet. Azt mondja el tisztességesen, amit végre nekünk is tennünk kellene: belátni, hogy évtizedeken keresztül egymás mellett éltünk és közösen szolgáltuk zsarnokainkat: behódoltak, néma alattvalók, spiclik, árulók, gyávák és önpusztítók, megcsömörlöttek és bátrak vegyesen. Ehhez a felismeréshez pedig bőven megfelel egy hollywoodi karosszériával burkolt, Trabantból felturbózott szuperjármű is, amelynek mélyén igazi káeurópai motorszív lüktet. Még akkor is, ha mindez a keleti blokk bevallandó múltjáról szóló, ízléses és talán túl kényelmes autó – legalábbis a traumatikus valósághoz képest.