Régóta szakmája elismert képviselője és történelmi tárgyú könyveivel, írásaival is gyakran találkozhatunk, de a széles körű ismertséget és közönségsikert az jelentette számára, amikor megjelent a 100 történelmi tévhit című kötete az Animus Kiadó gondozásában. A könyvet az ugyancsak népszerű folytatás követte, idén pedig A Vadnyugattal szerzett örömet olvasóinak. Hahner Péter történészt Amerikáról és a történetírásról faggattuk.
A két népszerű tévhites kötet után idén a vadnyugatot választotta témájául. De korábbi írásaiban is gyakran felbukkant az Egyesült Államok. Honnan ez a vonzalom az amerikai történelem iránt?
Amerikai rokonaimnak köszönhetően többször is ellátogathattam az Egyesült Államokba, ahol nagyon kellemes élményekre tettem szert. Tetszett a mindennapi élet szervezettsége, az emberek nyitott, toleráns, barátságos viselkedése, s nagyra értékelem a természetvédelem, a tudomány és művészet terén elért eredményeiket is.
Ráadásul tanítom az újkor világtörténetét, s ezért természetesen alaposabban meg kellett ismerkednem az Egyesült Államok történetével.
Sokan gyűlölik Amerikát és azonosítják az amerikai kultúrát a tömegkultúra termékeivel. Miért viszonyulnak hozzá sokan ellenségesen? Vagy Amerika tényleg nem szerethető ország?
Amerika egy szerethető ország, és sokan szeretik is, akik megismerték. Mások azonban kizárólag a nagyhatalmat látják benne, s a nagyhatalomtól mindig tartanak, a nagyhatalom mindig ijesztő és gyanús. Főleg azért, mert olyan döntésekre is rákényszerülhet, amelyektől a kisebb államokat megkíméli a történelem.
De egy nagyhatalom kormányának egyes döntéseivel kapcsolatos fenntartásainkat vagy ellenérzéseinket nem lenne szabad kiterjeszteni az ország társadalmára, kultúrájára. Ráadásul az amerikai kormányok tevékenységét a legkeményebben éppen Amerikában szokták bírálni.
Új könyvéből is számos ponton kiderül, hogy tévhitekkel küzdünk, a bölényvadászattól a pisztolypárbajokig. Amit hosszú évtizedeken át az indiánregényekből és westernfilmekből ismertünk, az puszta fikció, hamis kép a valóságos vadnyugatról?
Indiánregénye és westernfilmje válogatja. Cooper ismerte az amerikai nyugatot, Karl May azonban csak könyvei megírása után látogatott el Amerikába. Sergio Leone filmjeit nagyon szeretem, de egy tökéletesen elvont világban játszódnak, amely ugyancsak kevés szállal kapcsolódik a történelemhez.
Sok újabb film viszont alapos történelmi kutatások alapján készült, mint Lawrence Kasdan Wyatt Earpje. És vannak olyan realista drámák (Appaloosa, Fegyvertársak), amelyekben a korabeli társadalmi kapcsolatok ugyanolyan hitelesek, mint a kellékek, a jelmezek és a díszletek apró részletei.
Ha mondania kellene olyan regényt vagy filmet, amely leginkább hitelesen ábrázolja a korszakot, mit ajánlana leginkább?
A regények közül Thomas Berger több kiadásban is napvilágot látott Kis Nagy Ember című kötetét ajánlhatom, valamint Larry McMurtry Árva galamb című művét. A westernfilmeket pedig kötetem Filmajánló című függelékében részletesebben is bemutatom. De azért, ha egy westernfilm izgalmas, ötletes, mulatságos, akkor én sem bánom, hogy nincs sok köze a történelmi valósághoz.
Sokszor halljuk az USA-ban történt tragikus lövöldözések kapcsán, hogy ennek oka nem más, mint az ottani fegyvertartási tradíció, amely az amerikai vadnyugat hagyományaiból fakad. Valóban fegyvermániásak az amerikaiak és ennek történelmi gyökerei volnának?
Az amerikaiak fegyvertartását már az alkotmány második kiegészítése biztosította, amelyet 1791-ben fogadtak el. A vadnyugat csak annyiban erősítette meg ezt a hagyományt, hogy nagyon sokan telepedtek le távol minden emberi lakhelytől, ahol fegyverek híján ki lettek volna szolgáltatva a vadállatok és banditák támadásainak, s ezért valóban szükségük volt az önvédelmi fegyverekre.
Az amerikaiak nem fegyvermániások, nagyon sokan követelik közülük a fegyvertartás ésszerű korlátozását.
Sikerült-e eloszlatni végérvényesen a közismert tévhiteket, vagy még az Ön könyveivel is lehetetlen változtatni bizonyos meggyökeresedett hiedelmeken?
Nincsenek illúzióim, az előítéleteken vagy hagyományokon alapuló történelmi tévhiteket aligha lehet eloszlatni néhány írásművel. Ha valaki le akar nézni bizonyos társadalmi csoportokat, mert ezzel igazolja saját felsőbbrendűségét, azt történelmi tanulmányok nem fogják megrendíteni hitében. Én mindössze felhívtam a figyelmet könyveimmel arra, hogy a történészek bizonyos tényeket és bizonyos folyamatokat ma már másként értelmeznek.
Nehéz eligazodni a mai történetíráson, mintha nem létezne egyetlen érvényes és elfogadott magyar történelem – csak különféle, egymással szembenálló paradigmák. Milyen érzés ilyen körülmények között történésznek lenni és dolgozni, függetlennek maradni, megfelelni a tudományos elvárásoknak?
Minden szabad társadalomban különböző paradigmák ütköznek meg egymással. „Egyetlen érvényes és elfogadott” történelem csak ott lehetséges, ahol elfojtják a szabad vélemény-nyilvánítást. Nagyon is jó érzés olyan társadalomban történésznek lenni, ahol az emberek szabadon kifejthetik véleményüket. A francia forradalmat minden francia történész több mint kétszáz éve a saját világnézete alapján értelmezi.
Természetesen van olyan történetírás, amely jobban, és olyan, amely kevésbé felel meg a történész szakma szabályainak, s hogy melyik ez, erről lehet vitákat folytatni. Az is megeshet, hogy egyesek tudománytalan nézeteket terjesztenek. Bármilyen bosszantó is ez, csak Thomas Jefferson szavait idézhetem: „…Hagyjuk meg őt háborítatlanul azon biztonság emlékművének, amellyel a téves véleményt tolerálhatják ott, ahol az ész szabadon harcra kelhet vele.”
Bár a tévhitekkel foglalkozó köteteiben is találkozhattunk számos magyar történelmi tévhittel, nem kellene egy teljes könyvet is szentelni hazánk történelmének, vagyis azoknak a hamis beidegződéseknek, annak a rengeteg téves tudásnak, amely utódainkra hagyományozódó, hamis magyar történelem-szemlélethez vezet?
Bár egyik kedvenc francia történészem, Pierre Goubert szerint minden történésznek kedve támad egyszer, hogy megírja hazája történetét, én az egyetemes történelem bizonyos korszakaival foglalkoztam alaposabban, s ezért nem tervezem a magyar történelem összefoglalását.
A tévhitekkel foglalkozó köteteim magyar témájú fejezeteiben azon kollégáim tanulmányaira hívtam fel a figyelmet, akik hazánk történelmének kutatói. Ők pedig nagyon is sok önálló kötetet szenteltek az elmúlt években Magyarország történelmének.
Hogyan tekint utóbbi köteteire? Ezek a népszerűsítő könyvek csak könnyed kirándulások a fajsúlyosabb tudományos munkákra hivatott történészi életformából, vagy van mögötte erős missziós szándék, szerep is, amely a folytatásra sarkallja? Mire készül legközelebb?
E kötetekkel a magyar és főleg az egyetemes történetírás olyan eredményeire szerettem volna határozottabb formában felhívni a figyelmet, amelyek még nem terjedtek el kellőképpen a művelt olvasók körében és a történelem oktatásában.
Semmilyen missziós szándék sincs ebben, hiszen törekvésem megegyezik valamennyi történész kollégám törekvéseivel. Legközelebb szeretnék egy vaskosabb tanulmányt közzétenni, amely új szempontból mutatja be a francia forradalmi és napóleoni korszak bizonyos szereplőit.