Egy hosszú évszakról ábrándozom mostanában. Legyen ez az évszak, mert a képzelet anyaga így kívánja, a nyár. Legyen a nyár tárgya egy lány. Együtt vagyunk, a Balaton-felvidéken, egy sziklás domb oldalában, mert ezen a tájékon lel megfelelő otthonra a képzeletem, szőlőskertek és öreg hársak közt, évezredes bazaltorgonák alatt, egy bájos faházikóban. Csak egy puritán szoba és kis konyha található a barátságos épületben és a zsalugáteres ablakok a Balatonra nyílnak, napközben tisztán látjuk a távoli vitorlázókat.

Elképzelem ezt a nyarat úgy, hogy nincsen belátható határa, naptári időhöz kötött vége. Nem törvényes szabadság, amelyet nyaranta kap az ember, hanem tartós semmittevés egy időtlen szigeten. Mintha csak nekünk szakítottak volna ki egy zugot a világból, ahonnan eltűntek a kötelmek.

Reggel álmosan feleszmélünk az átszeretkezett éjszaka után, mert a kedvesem természetesen minden este alig várja, hogy szenzációsat keféljünk, aztán pirítóst és gyümölcsöt reggelizünk, kávézgatunk egy darabig, majd fürdeni indulunk a tóhoz. Délben megebédelünk egy part menti vendéglőben, ő sajtos tésztát rendel brokkolival, én sűrű, csípős halászlevet kérek, sok belsőséggel, azután haltálat, a legkülönfélébb balatoni halakból válogatva. Ő habos sört iszik hozzá, én badacsonyi szürkebaráttal koronázom meg a lakomát. De nem azt a közismert, félédes, émelyítő, a közönséges ínyre szánt és boltokban található banális változatot iszom, hanem valamelyik kézműves kispince hordójából csapolják nekem.

Délután szundítunk egyet odafönt a hűs szobában, ébredés után dinnyét falatozunk, és ahogy a gyümölcs piros leve a kedvesem mellére csöppen, újra megkívánom és lerohanom, ő mosolyogva fogadja vágyamat és maga is készségesen segít abban, hogy megint egymásba kapcsolódjunk. Szeretkezés után olvasunk, olyan könyveket, melyeket azelőtt sohasem volt időnk elolvasni, utána beszélgetünk, egy rövid szellemi párbaj is belefér a délutánba, aztán alkonyatkor gyalog kalandozunk a tó mentén, szép sorjában bejárjuk az összes környékbeli települést.

Esténként úszunk a meleg vízben, odafönt az égen már zivatartakarók sorakoznak, a távolban viharjelzés figyelmeztet a bolondos időre, de mi pont ezt élvezzük igazán, amikor a balatoni hullámok a magasba emelnek. A legnagyobb távokat ilyenkor produkáljuk, hogy kimerülten és éhesen érkezzünk meg egy pincevendéglőbe, ahol belakmározunk mindenféle finomságot, lávakövön sült jércemellet, szarvasgerincet vargányával, harcsát tejszínes gombamártásban, és a tulajdonos, aki maga is borgazda, a legjobb sárgamuskotályával kínál meg minket.

Mire befejezzük a vacsorát, elkotródik a vihar. Hazafelé belebotlunk egy kertmoziba, ahol egy olyan régi francia filmet játszanak, melyet évek óta szerettünk volna megnézni. Elméletileg lehetetlen, hogy ilyen filmet vetítsenek főszezonban a Balatonnál az amerikai ponyvákkal fertőzött turisták részére, de mi csodálatos módon mégis beleakadunk ebbe a rendkívüli előadásba, jegyet váltunk rá és akkora élményben részesít minket, hogy párom megrendülve könnyezni kezd, szenvedélyesen átölel. Érezzük rejtetten, míg hazafelé bandukolunk az üres utcán, ahol aranyos macskák surrannak a sötétben, hogy ez a film is a mi gondtalan, paradicsomi vakációnkat ragadta meg, és ez a kísérteties felismerés még szorosabbra láncolja szövetségünket.

Felajzva érünk haza és már a lépcsőn vetkőztetni kezdjük egymást és három órán keresztül szeretkezünk önkívületben. Csatakosan, kimerülve ocsúdunk, de nem vagyunk fáradtak, éjjel háromkor a házikó ablakába telepedve, ruhátlanul, egy pohár kéknyelű mellett figyeljük a hajnali Balaton sejtelmes színeit.

Ezt csináljuk hosszú hetekig, különféle változatokban, más-más sorrendben és ritmusban. Néha csak délben ébredünk, mert nem dolgozunk, nem emlékezünk már arra sem, milyen a munka. Nincsenek véres határidők, szabályok és célkitűzések. Ha például el akarunk menni egy rendezvényre, kiállításra vagy hangversenyre, de véletlenül lekéssük, mert túl sokáig szunyókálunk vagy meggondoljuk magunkat és inkább leheveredünk egy csárda teraszára, csak nevetünk a saját léhaságunkon.

Néha csak késő délután ebédelünk egy halásztanyán. Vagy csónakon elevezünk a regényes nádasokig és bódultan dugunk a ladik alján. Néha meglátogatunk egy helyi múzeumot, de nem vesszük komolyan az odazsúfolt kacatokat, amelyek feltárásán egy egész régészgeneráció munkálkodott. Nem is vihogunk hülyén a tárlat csöndjében, mint a tinik, csak mellőzzük a feltétlen áhítatot. Nem készülünk előre semmire, csak hagyjuk, hogy sodorjon az idő habja.

A lényeg, hogy csak egymásra és a természetre figyelünk. Annyira rabul ejt minket a pillanat mágiája, hogy észre sem vesszük az óra szigorú számlapját. De nem is kell foglalkoznunk a rohadék idővel, mert nem sietünk sehová, nincsenek kötelezettségeink. Még a telefonunkat is elrejtettük a táskánk mélyére, az internet sem foglalkoztat minket, nem ellenőrizzük a leveleinket, úgysem jöhet semmilyen érdekes üzenet. Valahol messze működik a nagyvilág, de a goromba zajok nem érnek el ide.

Ezt csináljuk, kereken három hónapig, anélkül, hogy bűntudatosan odasandítanánk a naptárra. Nem kívánom, hogy tovább tartson, legfeljebb kora októberig. A szüretet még megvárjuk, szemtelenül behízelegjük magunkat egy szőlősgazda földjére, aki először mordan méreget minket, nem érti, miért akarunk ingyenmunkát végezni a kertjében, később meg vigyorogva figyeli, ahogy dülöngélünk a megrakott puttonyok terhe alatt. Aztán részt veszünk a hagyományos szüreti mulatságon. Marhára lerészegedünk, még hasmenésem is lesz a musttól, másnap pedig akkorákat röhögünk magunkon, hogy a trágár kacaj elvisszhangzik egész Tihanyig.

Ilyesmi persze nem jöhet létre. Nem valósulhat meg, mert nincs három vagy négy olyan hónap az életünkben, amikor lelkifurdalás nélkül eltűnhetünk a Balaton-felvidéken. Az egész álomkép kivitelezése a lehetetlennel határos. Talán a kedvesem, akivel mindezt megvalósíthatnám, nem is akarna ilyen huzamosan beleolvadni a semmibe. Én boldogan elmerülnék ebben a Bermuda-háromszögben, de ő nem mondana le a világról. Gyakran használná a telefonját, ami alighanem rendszeresen csengene is. Nem mintha az enyém néma maradna ennyi időn át, ebben hiába is reménykedem.

De talán nem is fontos a telefonnal kapcsolatos viselkedésünkről elmélkedni, hiszen a lényeg, hogy úgysem tudnánk elszabadulni egy egész nyárra, mivel dolgozni kell. És ha nem kellene bejárni a munkahelyünkre, akkor sem menekülhetnénk el az életünkből, hiszen nincs annyi megtakarított pénzünk, amit erre a célra felhasználhatnánk. És ha valamilyen érthetetlen csoda folytán mégis alkalmunk lenne rá, biztosan nem telne minden percünk olyan kifogástalanul romantikusan, ahogy a képzeletemben megalkottam.

Pedig ha belegondolunk, valójában ez a különös földi kaland, amely gyakran okoz fájdalmat, épp az ilyen zavartalan időnkívüliségek miatt lehetne élvezetes. Épp egy ilyen nyár adhatna választ arra, vajon a születés csak egy ördögi szándék műve, vagy van valami derűs elem is a létezésben. Bosszantó, hogy ebben a pár kurta évtizedben még ennyit sem tehet meg az ember.

Persze biztosan vannak olyanok, akik nemhogy egy nyáron át, hanem egész életükben ekkora szabadságban vitorlázzák végig a napjaikat. Ők talán meg sem érdemlik ezt a kiváltságot, nem képesek megtölteni tartalommal ajándéklétezésüket, sőt még panaszkodnak is, ha nem kedvük szerint fütyülnek a balatoni szelek, vagy valamelyik büfében hidegen tálalják nekik az ócska hamburgert. Az ilyen bunkók fel sem fogják, mekkora szerencse érte őket.

Marad a fikció savanyú vigasza. Elképzelem ezt a hosszú évszakot, ezt a végtelenül gondtalan és határtalanul szabad nyarat. Tudom, hogy holnap reggel megint fel kell ébrednem, elvégezni a feladataimat, bevásárolok, megválaszolom a leveleimet és újra elindulok a munkahelyemre, vagy fogadom a szerelőt, aki a meghibásodott vízcsapot jött megjavítani, esetleg fogorvoshoz megyek.

De esténként, mielőtt elalszom, vagy abban a három percben, míg buszra várok a megállóban és letottyan a következő járatról egy idős asszony, az alumínium ételhordói a busz kerekei alá gurulnak, én pedig odapattanok és szolgálatkészen felsegítem, az ilyen kusza és reménytelen pillanatokban is tisztán felépül képzeletemben ez a kép.

Az ideális nyár, mint egy titkos festmény a tudat falán.

 

Vár Ucca Műhely, 2009/2