Legutóbb a kilencvenes években láttam ennyire rémes, minősíthetetlen és kritikán aluli, a szó szoros, sőt a szó klasszikus értelmében vett “B” kategóriás sci-fi akciófilmet. Az összes halálosan unalmas, ezerszer elcsépelt és ma már vállalhatatlan, cikinek minősülő műfaji közhely, bosszantó frázis, lapos banalitás fellelhető ebben a bizonyos Rian Johnson rendező által jegyzett filmben.

A Looper – A jövő gyilkosa jó esetben annak idején is csak videókazettán jelenhetett volna meg, ám 2012-ben csodálatos módon mégis a mozikba került. Érthetetlen irány, amikor kitűnő thrillerek maradnak ki a vetítőtermekből. Persze, itt van nekünk Bruce Willis, aki valóban elakadt a kilencvenes éveknél, ugyanazt a szigorú tekintetű akcióhőst hozza, de ezúttal még Steven Segal érzékeny játékát is alulmúlja.

Nincs mentség, a történet ősrégi, milliószor leforgatták már, ettől még nyilván lehetne izgalmas, de semmi újat nem tudnak beletenni, a forgatókönyv kiszámítható, kreatív ötlet sehol egy szál sem, karakterek sincsenek, feszültség sehol, a fordulatok elmaradnak, az amúgy kiváló Joseph Gordon Hewitt és Jeff Daniels két órán át vergődik a sematikus szerepekben. A cselekmény és a formai eszközök tehát egy amatőr főiskolás vizsgafilm szintjét ütik meg, és még a hollywoodi filmektől elvárható digitális képi megoldások is gyakran nevetségesek.

Meg vagyok lepve. Nem hittem volna, hogy ilyen filmeket még készítenek. Mégsem panaszkodom, hiszen premier előtti ajándékvetítésen láttuk, és roppant tanulságos volt megtapasztalni, hogy időutazás tényleg lehetséges: visszarepültünk a filmmel majdnem 20 évet.