Az olvasó lázadása? – Kritika, vita, internet (2009)

olvaso

Merész vállalkozás volna bírálatot írni egy könyvről, amelynek témája a hazai irodalomkritika jelenlegi állapota. Nem is bátorkodom kritikusi vértezetben megszólalni. Mint lelkes olvasó és a kortárs irodalom szenvedélyes élvezője, csupán hangot adnék annak, mennyire érdekes, izgalmas olvasmánynak tartom a kötetet. S talán halkan hozzátenném, hogy úgy érzem, bárha távoli, közvetett mellékszálakon is, valamiképpen személyesen érint a az írások megjelenése.

Az olvasó lázadása? című kiadvány létrejöttének egyik oka ugyanis annak a nemzedéknek és emberfajtának a felbukkanása, amely az utóbbi években elárasztotta a világháló különféle felületeit, s amelynek itt-ott, többnyire marginális pontokon, blogokon, fórumokon, a vidéki sajtóban és online lapokban magam is része lettem. A kritikával kapcsolatos viták persze időről időre felszínre kerülnek, cikkek, tanulmányok foglalkoznak vele, könyvek születnek a témakörben, jelentős konferenciák szerveződnek, de az a friss diskurzus, amely az elmúlt másfél évben elindult, egyértelműen az internetes szféra eredménye. A könyvben található írások közvetlen előzménye azoknak a fiatal szerzőknek sokszor provokatív, máskor csak rendhagyó, gyakran pedig dilettánsnak minősített működése, akik az online sajtó és média különféle területeiről érkezve próbálnak hatást gyakorolni az uralkodó irodalmi közbeszédre. Több-kevesebb sikerrel.

Bevallom, amikor a kilencvenes évek közepén az úgynevezett nagy kritikavita zajlott, én húsz éves múltam és mással voltam elfoglalva. Voltak persze irodalmi ambícióim, mint minden egészségesen lelkes fiatal irodalomkedvelőnek, de időm nagy részében sokkal inkább – épp csajoztam. S amikor egy-egy kalandos éjszaka után leültem íróasztalomhoz, hogy naplómban szemlézzem új olvasmányaimat, fogalmam sem volt arról, mit írok valójában vagy egyáltalán, miért teszem ezt. Sok regényt fogyasztottam el akkoriban és minden könyvről rendszeresen feljegyzéseket készítettem. Amit írtam, rajtam kívül senki sem olvasta. Tudtam a világhálóról, de arra álmomban sem gondoltam, hogy feltölthetném valahová írásaimat. Csak ritkán történt meg, hogy valamelyik barátom vetett egy pillantást a szövegeimre és párszor előfordult, hogy kedvet kaptak a könyvhöz, amiről pár mondatban naplóm lapjain lelkendeztem.

A hormonok háborúja rövidesen véget ért, s noha korábban is foglalkoztam a kortárs irodalmi közeg működésével, egy idő után következetes tanulásra fogtam magam és szinte mániákusan falni kezdtem a fontos irodalmi folyóiratokat. Ahogy megismertem a játékszabályokat, lassan beszivárgott a professzionális műkritikák terminológiája az írásaimba, s bár néha pontatlanul vagy hibásan, mégis észrevétlenül használni kezdtem azokat a kifejezéseket és szövegalkotási fogásokat, melyekkel találkoztam. De még ekkor sem merült fel bennem, hogy amit leírok, annak bármi köze lehet a professzionális recenzióhoz. Pár év alatt végigolvastam körülbelül ezer kritikát a mértékadó lapokban és arra a következtetésre jutottam, hogy csupán szánalmas dilettáns vagyok az irodalmi elit minőségi szövegekkel jelentkező szerzőtáborához képest.

Úgy gondoltam, hogy egy komoly kritika megértéséhez, pláne megírásához hatalmas elméleti felkészültség és tudományos fegyvertár szükséges. Egy-egy írástól kimondottan megijedtem, s fájdalmas szorongás rohanta meg a gyomromat. Ha nem értettem egy szakkifejezést, vörösre pirulva szégyenkeztem a könyvtár csöndjében és rémülten lapoztam fel a szótárakat vagy irodalomelméleti munkákat. Elúrhodott rajtam az a meggyőződés, hogy sohasem leszek képes megérteni és befogadni egy könyvet olyan magas színvonalon, ahogy kritikus ikonjaim teszik ezt, komoly szöveget írni kedves regényeimről pedig, megfelelő képzés nélkül, bizonyára halálomig sem leszek képes. Beletörődtem hát abba, hogy egy ellenállhatatlan belső késztetés hatására, a saját szórakoztatásomra és ízlésem, íráskészségem pallérozása végett, magányos olvasmánynaplót vezetek.

Aztán eltelt néhány év és az internet mindennapjaim része lett. Döbbentem tapasztaltam, hogy amit leírok egy blogban vagy újságíróként egy online napilapban, arra szerencsés esetben sok ember figyel. Elvárják tőlem, hogy legalább helyesen használjam a nyelvet, de nem feltétlenül kérik számon rajtam azt a szerteágazó elméleti apparátust, amellyel a hivatalos kritikai térben munkálkodó, impozáns tudással rendelkező kritikaguruk dolgoznak. Fellélegeztem. A görcs, amelyet szervezetemben a magaskultúra apostolai keltettek, egyszerre felengedett. Mára pedig különböző internetes portálokon – olykor a nyomtatott vidéki sajtóban – megtaláltam a helyem, hasonszőrű irodalmárok körében.

Mindezt csak azért meséltem el, mert a szóban forgó kötet valamennyi tanulmánya érinti azt a blognemzedéket, amelyhez részben magam is tartozom és amely számos vitát eredményezett az elmúlt években. S hogy nem hagyják figyelmen kívül ezt a grafomán szerzőféleséget, épp ez a kötet bizonyítja, hiszen szinte minden írásban feltűnik – hol méltányos, hol kedvezőtlen, de legtöbbször adekvát formában – az internet irodalma.

A Könyvesblog például rendszeresen szóba kerül szinte mindegyik szövegben. Nem érzem magam felhatalmazva, hogy értékeljem a kapcsolódó véleményeket és ítéleteket, de nekem az a szemlélet tetszett leginkább, amely a helyén és értékén kezeli az oldalt. Akadnak néhányan, akik elismerik, hogy a Könyvesblog szerepvállalása és létjogosultsága ma már vitathatatlan. Olyan lelkes olvasók, bibliofil könyvemberek alternatívája és terepe, akik az irodalmi porond sok egyéb pontja, a folyóiratok és magazinok mellett, kedvükre tájékozódhatnak a piac fejleményeiről és akár színvonalas lapkritikának megfelelő írásokkal is találkozhatnak. Ha nem is gigantikusan magas az olvasótábora, mégis fontos, hogy létezzen és egy világosan jelentkező igényt kielégítsen. Talán annyi kifogásom lehetne, hogy a Könyvesblog szerkesztői közül valakit talán felkérhettek volna egy rövid vélemény vagy álláspont megírására, ha már szinte mindenütt említik, mint jelenséget és értékítéletek is megfogalmazódnak. De lehet, hogy tévedek, hiszen mint mondtam, nem vagyok felkészült szakember.

Mindezen túl egy-egy jól megragadható probléma tüzetesebb vizsgálata az írások tárgya. Az elsőrendű téma most is az, mint korábban: hogy mi is pontosan a kritika szerepe napjaink irodalmi közéletében. Alapfogalmak tisztázására is történik újabb kísérlet. Milyen a jó kritika, milyen a jó kritikus, hogyan és hol kell(ene) megjelennie a különböző típusú recenzióknak. Akadnak persze itt-ott szigorúan szakmai összegzések, de többségében személyes hangú, a termékeny párbeszéd előmozdítására és a kritikai tér analízisére vállalkozó írások sorakoznak a kötetben.

A könyv négy fejezetre bontva közli azoknak a szerzőknek az írásait, akik részt vettek az új vitában. Nagyrészt a 2007 októberében lezajlott XV. JAK Tanulmányi Napok c. konferencia kritikusainak írásait adja közre, a kortárs irodalomkritikát érintő publicisztikáknak biztosít helyet, illetve a társművészetek kritikáival is foglalkozik. Végül Bán Zoltán András Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! című írása zárja a kötetet.

Dunajcsik Mátyás hírhedt írása kötelező darab, bár a kezdeti lázadó hang az utólag beillesztett Kiegészítéssel mintha kissé csillapult volna. Tetszett Károlyi Csaba írása, amely röviden visszatekint az elmúlt húsz év kritikatörténetére és benne a szerző saját helyére, munkájára. Rendkívül érdekes Margócsy István szövege, amely többek közt a kritika és az írói működés kölcsönhatását veszi szemügyre, a magyar irodalomtörténet egy-egy ismert szituációjával illusztrálva. László Emese konkrét példán, Nádas Péter Hátországi naplóján keresztül mutatja be, milyen módokon jelentkezhet a kritikai hang, különböző közegekben, folyóiratban, napilapban, blogban, Sári B. László pedig az irodalmi nyilvánosság működésének gyakorlati kérdéseit elemzi.

Ugyancsak tanulságos Vári György, Bárány Tibor és Lapis József egy-egy írása, akik talán a legtöbbet foglalkoznak a kötetben az internetes kritikai hangütések stílusával, megjelenésével, s benne a Könyvesbloggal. Rátapintanak számos megfontolandó hibára, ugyanakkor mintha több ponton épp olyan értéktartományokat kérnének számon a vizsgált szövegeken, amelyek alapvetően egy teljesen másfajta paradigma világához tartoznak. Azzal viszont egyet kell értenem, hogy a laza, kihívó hangvétel csak a minőség megteremtésével együtt lehet méltó a figyelemre. De élvezettel olvastam Szerbhorváth György szövegét a tévékritika buktatóiról, valamint Vaskó Péter filmkritikai témájú írását is.

Elmondható tehát, hogy szinte valamennyi kritikus írása izgalmas munka, fontos kérdéseket vetnek fel, gondolatokat ébresztenek és az olyan kívülállók is sokat tanulhatnak belőlük, mint akár jómagam. Noha több mondat láttán felszisszenhettem volna, hiszen szembesültem a saját korlátaimmal és tévedéseimmel, mégis csatlakozom ahhoz a véleményhez, melyet a kötet szerkesztői az előszóban nyomatékosítanak: kiegyensúlyozott vitára, termékeny párbeszédre van szüksége a magyar irodalomkritikának. S ebben a disputában – ha nemes a cél és mindenkit a magas színvonal szándéka vezérel – jól megférhet egymás mellett plurális alapokon az irodalmi elit és a műkedvelő internet. Megkockáztatom: egymással akár még gyümölcsöző kölcsönhatásba is léphetnek.

 

Vár Ucca Műhely, 2009/1.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.