“Az utcára lecsúszni rendkívül könnyű” – Interjú Pőcze Flórával (2014)

pocze-flora-zseli-zoltan

A hajléktalanok sorsa Magyarországon az egyik legnagyobb társadalmi probléma. Pőcze Flóra néhány éve gondolt egy nagyot és hajléktalannak állt a Moszkva téren – ebből a súlyos valóságtapasztalatból izgalmas könyv született, A Moszkva tér gyermekei címmel. A szerzőt kérdeztük írói motivációról, az ott öltött napokról, a térről és a hajléktalanság megrendítő létállapotáról.

2009 nyarát a Moszkva téri hajléktalanok között töltötted, erről szól a Moszkva tér gyermekei című könyved, amelyről első megjelenése óta sokat beszélt a sajtó.

Mennyiben változott a tér azóta, és szerinted van-e annak bármilyen – akár szimbolikus – , jelentősége, hogy azóta Széll Kálmán térre keresztelték át?

A tér és annak lakói ugyanazok szinte kivétel nélkül, mint akik akkor voltak, mikor magam is kint éltem.

Természetesen érkeztek új arcok is, folyton változik a tér arculata és most nem kifejezetten arra az apróságra gondolok, hogy átkeresztelték a nevét. Amikor ülök a körúti villamoson, a Széna térnél telefonálók még mindig azt mondják, hogy most érnek a Moszkvára. Én sosem fogom Széll Kálmán térnek hívni. Hülyén is hangzik, hogy találkozzunk a Széllen. Akik pedig tényleg ott töltik a mindennapjaikat, szintén nem fogják sosem így hívni.

Ami változott, az kimerül abban a mesterséges rombolásban, amit a téren végeztek. Eltüntették a Bisztrót, megszűnt a Gomba, eltűnt az újságos, a virágos helyén dohánybolt tetszeleg, még az OTP automatát is elvitték, pedig annak a környékén mindig akadt egy kis lepattanó a helyieknek. Nem csak nekem, nekünk furcsa ez, de a mindennapos járókelőknek is sok problémát okoz, elvégre nem tudják már úgy kihasználni a teret, mint eddig.

Miért voltál kíváncsi a hajléktalanokra és mikor, miért és hogyan pattant ki belőled a “résztvevő megfigyelés” gondolata? Úgy kell elképzelnünk, hogy Te azon a nyáron ténylegesen, végig ott csöveztél köztük, vagy néha hazamentél? Hol aludtál és hol ettél?

A kíváncsiságom az érdeklődési körömből és a szakmámból fakad, tekintettel arra, hogy társadalomtudományokkal foglalkozom, ezen belül pedig leginkább a társadalmi devianciák, zárt közösségek, szubkultúrák és maga a perem érdekel. Azon a nyáron természetesen tényleg kint éltem köztük, nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy nem mentem haza. Furcsa, hogy milyen sokan azon ámulnak el, hogy nem mentem haza fürdeni, holott nem ez volt a legmegrázóbb, hanem amikor egymás után haltak meg azok az emberek, akik kvázi a családommá váltak. Az utcán átformálódik a fontossági sorrended és hidd el, nem az lesz a fő problémád, hogy hol a fürdővíz. Ugyan azt elárulhatom, hogy minden nap fürödtünk, de azt, hogy ezt és az alvást hogyan és hol oldottuk meg, sajnos nem, ugyanis ők még a mai napig is így élnek. Mivel pedig életvitelszerűen közterületen tartózkodnak, a jelenleg hatályos törvények szerint ez mind-mind büntetendő.

Egyesek talán azt mondhatnák, hogy ez egy veszélyes munka, bátorság kell hozzá, hogy valaki – főleg nőként – megpróbálja. Hogyan tudtál egyáltalán a közelükbe férkőzni, milyen módon sikerült beilleszkedned, mit mondtál nekik és elfogadtak-e, mint megfigyelőt?

A dolog sokkal hétköznapibb volt, mint azt sokan elképzelik. 2009. június 16-án kezdődött maga a résztvevő megfigyelésem, ami egészen prózai módon alakult: kisétáltam fényes délután a térre és odaléptem hozzájuk a diákigazolványommal.

Elmeséltem, hogy én itt csinálnék velük egy kicsit hosszabb lélegzetvételű dolgot, lenne egy szakdolgozat, de nekik nem kell különösképp semmit másképp csinálni, mint eddig, csak én szeretnék közéjük plusz 1 főként kiköltözni. Meglepődtek, aztán kértek takarót nekem is a Baptista Szeretetszolgálattól. Könnyen befogadtak, pár napon belül már annyira megszokták a jelenlétemet, mint bármely más csoporttagét.

Mi volt a legnehezebb próbatétel az ott töltött napok során, és ért-e téged bármilyen sérelem, trauma, vagy inkább pozitív élményekkel gazdagodtál?

Az összkép természetesen vegyes. Mint ahogy az a könyv egyik szereplőjének mindennapjaiból is kiderül, nem mindenki volt csupa szív és szeretet a Moszkván sem, a konfliktusok elkerülhetetlenek. A megoldás mindig azon múlik, hogy a feleknek milyen a diplomáciai érzékük és fizikális összeütközés nélkül konszenzusra lehet-e jutni. Legtöbbször egyébként nem kerül sor atrocitásra, a béke és a nyugalom nagyon fontos a csoporton belül, ezért szóbeli megállapodásokra törekszenek.

A legnehezebb próbatétel talán a csoporttagságom tudatosítása volt: hajléktalan emberek közé költözni azzal jár, hogy meg kellett tanulnom az összes túlélési stratégiát, szlenget, viselkedési módot, mely az ő közösségüket jellemzi. Ez merőben különbözik a többségi társadalom által megszokottól, ezért nagyon gyorsan és nagyon sokat kellett tanulnom. Jó tanítóim voltak.

Az emberek fejében rendkívül sok tévképzet él a hajléktalanokkal kapcsolatban, egyesek szerint a legtöbbjük önmagának köszönheti, hogy fedél nélkül kell élnie, valamilyen szenvedélybetegség, emberi hiba vagy bűncselekmény miatt. Miért stigmatizálják és kriminalizálják az emberek a hajléktalanokat?

A hajléktalan emberek társadalmi rétege rendkívül heterogén több szempontból is, így abból is, hogy ki és miért került ebbe a státuszba. Az általam vizsgált csoportban az alkoholizmus már az utcára kerülés után valósult meg a többségnél és nem következményeként kerültek utcára, ugyanakkor megjegyzendő, hogy valamilyen típusú szenvedélybetegséggel minden csoporttag küzdött.

Ezek az emberek más típusú életstratégiákkal oldják meg a mindennapjaikat, másképp beszélnek, másképp öltöznek, másképp is keresik meg a pénzüket, mint a többségi társadalom tagjai, ez pedig sokakból ellenszenvet vált ki, illetve értetlenül állnak a helyzet előtt.

Rengetegszer hallottam én is az abszolút járókelői hozzáállást a Moszkván: „Menj el dolgozni.” A probléma ennél kicsit komplexebb, sajnos.

Mennyi segítőkészséget vagy elutasítást láttál és éltél meg az emberek, vagy a hatóság részéről?

Fiatal nőként nem igazán értek engem durvább elutasítások, bár azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy bunkó emberek mindenhol vannak, nem csak a Moszkván és a Combinon. A hétköznapi budapesti járókelő is lát és tapasztal csodákat, nem kell hajléktalan státuszúnak lenni ebben a városban ahhoz, hogy random inzultáljon valaki, akinek épp most ez jelenti a felüdülést. A Moszkván mindenesetre a járókelők döntő többsége nagyon pozitívan viszonyult hozzám és ez elmondható a közrendőrökről, mentősökről is, akikkel ott dolgom volt.

Te hogyan látod, könnyű-e lecsúszni az utcára? Szerinted miért ilyen sok és egyre több a hajléktalan?

Az utcára lecsúszni rendkívül könnyű. Kezdd ott, hogy nem fizeted be a csekkjeidet. 3 hónap múlva már olyan súlyos létproblémákkal fogsz szembenézni, hogy nincs telefonod, nincs interneted, nincs áram és már a vizes is megjelenik a kocsival, hogy ráteszi a szűkítőt a csapodra. Házad még van, de csak egy bizonyos típusú hitelt kell felvenned ahhoz, hogy az se sokáig legyen a tiéd. Ha pedig albérletben vagy, akkor nem kell ehhez az egész bulihoz 3 hónap, 2 is elég, hogy elgondolkozz, melyik barátodtól kérj szívességet. Aztán elmaradnak a barátok, végül tök egyedül állsz a Kürt utcában és várod a reggel 9 órát, amikor kapsz reggelit. Közben pedig érdeklődsz, melyik közfürdő a legjobb a városban, hol meleg a víz, hol egészen forró és hol nagyon hideg.

Ez a rendszer sajnos nem kedvez azoknak annyira, akik fel akarnak állni a nulláról, mint azoknak, akik el akarják érni a zéruspontot.

Milyen sorsokkal és milyen típusú emberekkel találkoztál leginkább a téren?

Erre a kérdésre nehéz válaszolni, tekintettel arra, hogy egyéni sorsokról beszélünk. Ott a fiatal srác, akit a nevelőapja annyit vert, hogy nem mer hazamenni 20 éve. Csak egyszer volt otthon, amikor megakadályozta, hogy a saját családja halottá nyilváníttassa. Aztán ott van a prostituált, aki a húga gyógyszeréért küzd, miközben a saját nagybátyja erőszakolja otthon, ezért utcán van. Ma már halott az a húg, a lány pedig politoxikomán. A sort még a végtelenségig folytathatnánk… Nem mindenki azért kerül oda, mert ez a leghőbb vágya az életben, csak ezt hajlamosak sokan elfelejteni.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat, akár emberi, akár szakmai értelemben, amelyet a téren szereztél? Sikerült-e megvalósítani a célt, amelyet kitűztél magad számára?

Azt hiszem, a felnőtté válásom folyamatának a felét minimum a térnek köszönhetem. Láttam annyi borzalmat, ridegséget és nyomort, amennyi egy életre is túl sok, de nem bántam meg, okultam belőle. Ezen kívül igazi embereket, barátokat is szereztem, ez sem elhanyagolható szempont. Továbbá az sem, hogy végre megtanultam rendesen szaknyelven írni és összeraktam a tér után a szakdolgozatomat is, hatalmas sikerélmény volt a kezemben tartani a diplomámat.

Milyen olvasói és szakmai véleményeket, reakciókat váltott ki a könyved, miután megjelent? 

Nagyon nagy támadásokat még nem kaptam sehonnan sem, pedig féltem tőle és a mai napig is szoktam. Igazából talán ez azért alakulHATott így, mert a politikánál magasabb rendű értékeket igyekszem hangsúlyozni, mint a humánum és nem szándékozom magam semmilyen oldal mellett elkötelezni. A társadalomtudományoknak az én felfogásomban függetlennek kell lennie, vagy legalábbis meg kell próbálnia annak maradnia.

Rengeteg olvasói levelet kapok és a legklasszabb dolog pedig az, hogy fiatal kutatók is fordulnak hozzám, mielőtt terepre mennek, kíváncsian kérdezve az én tapasztalataimat. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés engem a világon nem érhetett.

Mi a véleményed az elmúlt évek hajléktalanpolitikájáról és szerinted hogyan lehetne segíteni leghatékonyabban a hajléktalanokon?

Azt hiszem, erre a kérdésre egy 40 oldalas választ kellene adnom és még mindig nem járnánk közel sem a megoldáshoz. Az biztos, hogy az első mondataimat nem szeretném tolmácsolni, miután akár a VIII. kerületi kukázási tilalomról, akár az életvitelszerűen közterületen élésről, akár a koldulás tilalmáról olvastam. Káromkodtam, nagyon csúnyán. Utah államban ehhez képest megszüntették a hajléktalanságot, minden egyes hajléktalan embernek szociális bérlakást adtak. Én ezt az utóbbit tartanám járható útnak és egyetértek az AVM Üres lakások menete projektjével is, melyek arra hívják fel a figyelmet, hogy több ezer üres bérlakás áll fővárosunk szívében is kihasználatlanul, melyet csekély ráfordítási költséggel rászorulóknak lehetne adni.

Jársz-e azóta a térre és tartod-e a kapcsolatot azóta az ottaniakkal?

Minden áldott nap megfordulok a téren. Ők voltak átmenetileg a választott családom és a mai napig szoros baráti, emberi kötelékek kötnek minket össze.

Dolgozol-e mostanában valamilyen új projekten? Ha igen, mi az, és lesz-e könyv belőle? 

Jelenleg a lakóhelyemen, Bicskén tevékenykedem. Az ottani péró (a cigánytelep) lakóival beszélgetek rengeteget, mélyebbre igyekszem ásni magam a közösségi emlékezetben, hagyományrendszerben, mely ezt a közösséget jellemzi. Rendkívül érdekes, értékes és tanulságos beszélgetéseket folytatok velük, de erről majd később mesélek bővebben. Még rengeteget kell tanulnom ahhoz, hogy professzionális keretekbe önthessem ezt a munkát, de tanáraim az ELTE-n segítségemre vannak benne, no és persze a bicskei romák, akik nélkül mindez nem valósulhatna meg.

(A szerzőről készült fotó Zseli Zoltán munkája)

Az interjú a Port.hu oldalán.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.