Bele lehet őrülni – Hajdu Szabolcs: Off Hollywood (2010)

off

Erről a filmről sokféle vélemény született, általában az a kifogás vele, hogy művészi szempontból elhibázott a befejezése. Egyik kritikusunk például remekműnek nevezte volna, ha az utolsó húsz percet nem rontják el. Nos, szerintem az utolsó jelenetsor a film szükségszerű, parádés befejezése. Épp ettől válik remekművé. Ez a személyes dráma, amely kibomlik a filmben, csak ezzel a záró hisztériával érheti el a tetőpontját. De még ennél is többről van szó: az Off Hollywood nem pusztán egyszerű egzisztenciális dráma, hanem a kor és a közeg egyik legpontosabb ábrázolása.

Az én olvasatomban Hajdu Szabolcs már a Fehér tenyérben is hiteles filmet alkotott arról, hogy mit jelent a magyar sorsszerűség. Itt pedig olyan pontosan képes megmutatni, milyen országban és milyen viszonyok között élünk, hogy az már szinte hátborzongató vízió. Kisszerű: ez a kulcsszó. Igen, pontosan ilyen szánalmasan szürke, kisszerű világban élünk ma, hazudozunk egymásnak, pár forintért kicsináljuk a másikat, nyomorult kapcsolatokban vergődünk, kudarc és irigység, önsajnálat és önáltatás, keserűség, ostobaság és magány mindenütt, és közben senki sem figyel ránk.

Muszáj megjegyeznem, hogy a Macerás ügyek óta nagyon bírom Hajdu állandó színésznőjét. Ez már talán túl is mutat az egyszerű nézői rajongáson, Török Illyés Orsolya nemcsak kitűnő színész, hanem gyönyörű nő is. És persze még beszélhetnénk a többi remek színészről is, köztük Hajdu további állandó alkotótársairól, a nagy debreceni csapatról, akik most is tökéletesen alakítanak. A történet egyébként nyilván önéletrajzi ihletésű, hiszen a főhős foglalkozása filmrendező, de a tér kitágul: Orsolya, azaz Bódi Adél futása, amely egyébként keretesen épül a filmbe, hiszen a reggeli laza kocogást az éjszakai trauma-rohanás ellenpontozza, ez a futás a budapesti utcán és metróaluljáróban, ez a démoni képsorokban, szuggesztív felvételekben megkomponált céltalan, tehetetlen menekülés az életünkből, ebben a reménytelenül kietlen városban, hajszálpontos képi kifejeződése annak, ahol ma élünk. Ez tényleg olyan hely és világ, ahol az idegek végül elpattannak, ebbe tényleg bele lehet őrülni.

És végül következzen valami egészen más. Miközben ezt az írásomat lezárom, megy a tévé, és a tévében az egyik csatornán A magyar kultúra napja (január 22.) alkalmából folyik a beszélgetés.  És azt mondja a műsorvezető, illetve azt kérdi, vajon beszélhetünk-e egyáltalán napjainkban magyar kultúráról, amikor, idézem: „nemzeti kultúra szinte nem is létezik, és például egyetlen valamirevaló magyar film sem készült az elmúlt években ”. Ezt állítja ez a barom. Aztán a beszélgető partnereihez fordul. Ennyi jut eszébe a kortárs magyar kultúráról ennek az idiótának. Az egy dolog, hogy a művészi értékre kisebb figyelem esik és kevés pénz jut a kultúrára, de kérem szépen, ennyit lehet ma elmondani a magyar kultúráról a médiában?

Miközben Tarr Béla és Mundruczó Kornél Cannes-ban gyűjti be az elismeréseket és M. Tóth Gézát Oscar-díjra jelölik, miközben van egy Nobel-díjas írónk és egyre több regényünk szerez olvasókat külföldön és miközben olyan filmek készülnek, mint a Fehér tenyér vagy az Off Hollywood, addig az egyik tévécsatorna, a nemzeti kultúrát hiányolva ekkora ostoba kérdést képes feltenni. Miközben itt van nekünk Kertész, Nádas, Darvasi, Varró, Dragomán, Háy, Oravecz, Rakovszky és még sok-sok kiváló szerző, akik kifejezetten, nem vicc, kifejezetten nemzeti kultúrát alkotnak, miközben itt van nekünk Tarr, Mundruczó, Török, Pálfi, Fliegauf, Hajdu, Enyedi, Jancsó és Janisch meg még sok más nagyszerű filmrendező, és még rengeteg izgalmasabbnál izgalmasabb szellemi teljesítmény, addig ül néhány alak egy tévéstúdióban és arról keseregnek, hogy nincsen nemzeti kultúránk. Komolyan mondom, ebbe tényleg bele lehet őrülni. Ebben az országban élünk. Pontosan erről szól az Off Hollywood.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.