Olyan száraz ez a nyár, hogy a nyálunk elporlik a szánkban. Ülünk a presszók teraszán, és ha sokáig csendben vagyunk, áttetsző homok képződik a nyelvünkön. A kutak mind kiszáradtak, a pincérek az utolsó ásványvizes palackokat bontják fel. A sört megittuk, a bor megromlott a pincékben. A kemény szeszhez nem nyúlunk, mert félünk, hogy részegen bántanánk egymást, az alkohol pedig kiöli a testünkből a vizet.

Nem dolgozunk, a gyár bezárt, a gépek csodálkozva hevernek a műhelyekben, a földeken is abbamaradt a munka, a termés nem érett be, az üzleteken lakat. Nincs áram, mert elpárologtak a villanyvezetékek. A hűtőszekrényekből kiszopogattuk az olvadó jeget, a maradék élelmiszer megfeketedett. A konzervek sem élik túl a meleget, mindet kinyitottuk, de csak sűrű kátrányt találtunk bennük.

Megállt az élet. A színházban elmaradtak az előadások, a szerepek ráhervadtak a színészekre, akik kocsmáról kocsmára ődöngenek és mormolják magukban a szövegkönyvet. A moziban elszenesedtek a filmek, egy sztár megszökött az egyik szalagról, most ott bolyong valahol az égett vásznon. A kórházban minden beteg infúziós oldatot nyakal, az orvosok keresztrejtvényt fejtenek, a patikát kirabolták. A polgármester beviszkizett és elbújt a mosogatógépben. Nincs iskola, a gyerekek bandákba verődve járják a várost és a tómederben rekedt csigaházakra vadásznak.

A buszok és villamosok az állomáson vesztegelnek, sehol egy utas. A sofőrök bezárkóztak a forgalmi irodába és dühösen kártyáznak. A vonatok eltűntek, a vasúti sínek megolvadtak a forróságtól és ráfolytak a talpfákra. Senki sem ül autóba, mert hőgutát kap és percenként két liter vizet veszít. A forróság a benzint amúgy is berobbantja, ezért kannákba töltöttük és a gázpalackokkal együtt elszállítottuk őket a város szélére. Tárnákat ástunk és a földbe temettük mind. Messziről látszik, hogy füstöl a talaj, robban a propán-bután, ég odalent az üzemanyag. A töltőállomás lángokban áll. Aki nem kávézók ernyője alatt üldögél, a háza előtt kókadozik. Alig beszélünk egymással, a szánkban termelődő köpet porszőnyeggé változtatja az utcákat.

Rézbőrűekké váltunk. Aki ruhátlanul lép ki a napra, annak egykettőre felperzselődik a bőre. Egy fiú labdázni kezdett rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel és fél órával később kis lángok gyúltak a hátán. A bőr megpörkölődik és a testünkből tűzkabát lesz. Mindenki vastag inget visel és kötött sapkát, széles karimájú kalapot hord, mégis rohamosan barnulunk a ruhák alatt. Van, aki prémet és bundát vesz magára, de izzadni és viszketni kezd, a bogarak kifürkészik a réseket, a hernyók a hónalj gödrében keresnek nedvességet. Rajtam egy lenből szőtt kardigán van, lassabban engedi át a meleget, felszívja az izzadmányt, hűt kicsit az átnedvesedett szövet. A nyakamat sállal kötöttem át, a fejemet rongyba burkoltam, időnként a csatornákban felgyűlt szennyes iszapba mártom, a napszúrástól megvéd, de a hajamban férgek nyüzsögnek. Mikor törölközőt cserélek, kidörzsölöm bozontomból a dögöket.

Minden éjjel csecsemők tűnnek el. Egy család ma reggel a kis újszülött helyett csak parázsló dombocskát talált a bölcsőjében, a tűz már kezdett belekapni a bútorokba. A forró levegő élve hamvasztotta el. A kisgyerekeket éjszaka takaróba csavarják, de reggelre mind leég, a nap a sötétben is tovább izzik láthatatlanul, a bőrük színe a paradicsomlére emlékeztet. Aki nemrég fogant meg, pár nap alatt elszívja anyja hasából a magzatvizet.

Az állatok elmenekültek vagy megbolondultak. A macskák megérezték a közelgő vészt és már tavasszal északra húztak. Most nagy az egérszaporulat, de ha rágcsálóink kimerészkednek járataikból, néhány óránál nem bírják tovább, a hátukra fekve cincogni kezdenek és a vérük megbuggyan. Madár sehol a fákon. Csak néhány hű kutya maradt, de a szőrüket letépte a nap. Csupasz bőrrel szaladgálnak, lihegve várják a lábunknál, hogy vizet kapjanak. Egy uszkár idős gazdája arcáról nyalogatja az izzadságot. A tehenek saját tőgyükből szívták ki a tejet, most elgörbült nyakkal hevernek a szalmán. A lovak felágaskodtak az ereszcsatornákra és a darázsfészkeket harapdálták, de azok összecsípték a fejüket, erre megbokrosodva kitörtek az istállóból és céltalanul vágtatnak a fehér ég alatt. A kaptárakból kiszikkadt a méz, a méhek szégyenükben fullánkjukat szegték az üres poharakban.

Rossz időket élünk, néha mégis kedvünk támad nevetni azon, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Mi vidám nép vagyunk, nehéz megtörni a lelkünket. Aki még bírja, viccekkel szórakoztatja a többieket. Az öregek régi történeteket mesélnek. A diáklányok menő cuccokba öltöznek és táncolnak az üres útkereszteződésekben. A férfiak hunyorogva bámulják őket, hangos taps a jutalmuk. Néhány család útra kel, nem tartóztatjuk őket, bár tudjuk, hogy mi lesz a sorsuk. Az egész földrészt aszály sújtja, aki az úton megpihen, eltörik a gerince, mert a nap a csontvelőt ripsz-ropsz felissza. Aki maradt, ül és figyel, kémleli a messzeséget. A tévék szikrát hányva aludtak ki, a számítógépek megsültek, a telefonkábelek ellobbantak. Az utolsó mobiltelefont egy nő a napon felejtette és az ásványi kristály a tenyerébe folyt. Mérgében el akarta fenekelni egy férfi, de feltartóztattuk és beástuk a forró homokba. Csontig égett estére a koponyája. Én elleneztem. Most asszonyok kotlanak a fején egymást váltva, hogy az izzadt seggek hűtsék az égés helyét.

Nem vizeltem három napja, a pincér lassan előszedi a tömény szeszt. Nagy ládákban hozza, a kezein elpattannak az inak. Röhög magán és összetör pár üveggel. A torkunkat égeti a rum, az első órában mégis úgy tűnik, mintha elaltatnánk a szomjunkat. Később az alkohol megragadja a zsigereink között húzódó vizet és nyomtalanul eltünteti. A vesénk, a tüdőnk, a szívünk és a májunk összeszáradva leng bennünk. A véráram lassul, néhányan lefordulnak a székről, mert porszemcsék tömik el az artériát. Sokan alszanak, vagy ájultan morognak magukban, de páran erőt gyűjtünk, mert hallottuk, hogy vihar készül.

Nem tudjuk, honnan származik a pletyka, de pillanatok alatt terjedni kezd. Ahogy alkonyodik, egy öregember kiabálásba fog. Jelzi, hogy valamit észrevett az égen, tőlünk nyugatra. Világos csík az. Olyan, mint egy üstökös vagy a sarki fény, merev félkörívben érkezik felénk. Nem éri át a boltozatot, megtörik középen és fényes csúcsban végződik. Egy villámot sejtünk benne, amely megszédült a melegtől és nem tud kiteljesedni. Reménykedünk, hogy mégis lesújt majd és esőt hoz magával. De nem áll meg a város felett, hanem átúszik rajtunk és kelet felé halad.

Utána eredünk. Aki makacs, az két lábra áll és követi. Egy légyraj kísér minket, a szárnyaikat egymáshoz csomózták, mintha egy fekete gyöngysor kelt volna életre. Mi is fogjuk egymás kezét, hosszú láncot alkotva ballagunk a sötétben. De nem sietünk, hová is rohannánk, hiszen a fényár lépést tart a lábaink ütemével. A csúcsa percről percre fényesebb. Ahová lecsap, ott elpusztít mindent, de a mennydörgést zápornak kell követnie. Fülelünk, hátha az ég végre zengeni kezd. A hangját akarjuk hallani, mert az felhőszakadást jelent. Egyre közelebb ér hozzánk, fényes farka a földhöz koppan. Olyan erősen ragyog, hogy muszáj behunynunk a szemünket. Én hátra kerültem a sorban, egy kopasz kislány fülét szorítom. Sírdogál szegény. Azt súgom neki, ne félj, mindjárt esni kezd. Nézd, esküszöm neked. Figyelj csak! Most.

 

A kispróza a Vár Ucca Műhely irodalmi és művészeti folyóirat 45. számában jelent meg. 2014/3.