Richard Linklater új munkájának legfőbb különlegessége, hogy egy fiú fejlődéstörténetét tizenkét éven át ugyanazokkal a színészekkel vitte filmre. 2002 és 2014 között forgatta le az anyagot, így a szereplők a filmmel együtt öregedtek. Végre egy rendező, aki belátta, milyen béna megoldás, amikor három gyerekszínész alakítja ugyanazt a karaktert. Bár a módszernek voltak előképei a filmtörténetben (Truffaut), ebből a szempontból a Boyhood mégis arcátlanul úttörő vállalkozás. Már csak ezért is elismerést érdemel.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy majdnem három órányi hiteles élettörténetet is kapunk, kiválóan megírt párbeszédekkel, felejthetetlen pillanatokkal, remek humorral, nagyszerű színészekkel (Ethan Hawke az Isten), szerethető figurákkal és izgalmas karakterekkel, akkor még jobb a mérleg. És ez még semmi, mert közben, a fejlődéstörténet mögött, megképződik az amerikai kultúrtörténet egy sajátos olvasata, sőt egy amerikai nemzettörténet és korrajz is, amelyben Bush fegyvermániás texasi tahósága és Obama liberalizmusa egyaránt jelen van. Ahol a Star Wars és a Biblia mítosza, kiválóan megfér egymással ugyanabban a kultúrában.
Ha mindezt megtoldjuk Linklater jól ismert lebilincselő módszerével, amely a jelentéktelen mindennapok mágiájában látja a létezés eszenciáját, egy olyan szándékoltan drámaiatlan történetben, amely nekem egyértelműen az Eric Rohmer-i örökséget juttatja eszembe, az izgalmas dialógusokat, a tárgyak és a környezet impresszionista varázslatát – nos, tényleg alig lehet panasz. És akkor a nagyon szépen megírt lételméleti gondolatokról még nem is beszéltünk. Vagyis a Boyhood, szinte gyanúsan tökéletes film.
De persze nem az. Hiszen az ember arra vár, hogy ebben a kamaszban önmaga egykori dilemmáit, drámáit, érzéseit kapja vissza. Mason karakterében azonban nem tudtam megtalálni egykori kamaszkorom legszebb nyarait. És nemcsak azért, mert eleve sokkal kiegyensúlyozottabb környezetben nevelkedett, leszámítva a rossz mostohaapát, amiből nekem is kijutott, hanem mert Mason alapvetően egy sokkal nyugisabb figura, mint amilyen én voltam. Művészgyerek, a világgal elégedetlen, okos, töprengő srác, de mégis lazább, kevésbé szenvedélyes, egy kissé flegmatikus, lezser amerikai tinédzser.
Ha csak ennyi lenne a baj, nem is említeném, ez legfeljebb csak az én ízlésemnek kevés. De sajnos Linklater drámai szituációktól megfosztott fejlődéstörténete oda vezetett, hogy pont a legfontosabb, vagyis a fejlődésünket meghatározó, sorsfordító pillanatok maradtak ki a történetből. Néhány apróbb döccenőt leszámítva, ez a tizenkét év szinte eseménytelenül, minden komolyabb dráma nélkül telt el. Sehol egy igazán húsbavágó szerelmi csalódás, durva serdülőkori sérelem a suliban, csonttörés a kiránduláson vagy botránnyal végződő tivornya betépve, sőt még a szexet sem láttuk élesben. És legfőképpen sehol sem látjuk az emberi tényezőt és a véletlenek játékát, amelyek a valós életben folyton mozgásban tartják a történetünket.
Igen, a Boyhood legnagyobb hibája Mason íróilag kissé kidolgozatlan alakja és személyiségfejlődése, illetve a dráma túlságosan éles hiánya. És persze az anyát alakító Patricia Arquette némileg átgondolatlan karaktere, akinek képtelen voltam elhinni, hogy ledoktorált professzor lett belőle. Az ő jelleméhez ez egyáltalán nem illett, míg Ethan Hawke apaként abszolút életszerűre sikeredett.
Mégsem panaszkodom, mert a film minden percét élveztem és kitűnően szórakoztam. Nem történt csoda, de a kísérlet mégis jól sült el. Linklater hatalmas kockázatot vállalt, anyagi és esztétikai értelemben egyaránt és győzött a művészi bátorsága. A Boyhood az utóbbi évek egyik legnagyobb moziélménye volt számomra.
(Halkan jegyzem meg: ismerve Oscar családcentrikusságát és Amerika-epika-mániáját, akár Oscarra is pályázhat, sőt még Ethan Hawke is, a legjobb színész kategóriában – bár lehet, hogy az Akadémiának ez a minimalizmus már túl európai lesz. Végül is nem véletlen Linklater osztrák származása.)