Minden bizonnyal csalódás éri azokat a nézőket, akik valamilyen hasfalrepesztő Ben Stiller-komédia reményében ültek be a moziba. Bár Stiller a felszínesebb vígjátékokkal nagy népszerűségre tett szert az elmúlt két évtizedben, a saját kútfőből készült munkái általában inkább érdekes szerzői darabok és jóval több gondolat rejlik bennük, mint első látásra hinnénk. A Reality Bites, a Cable Guy vagy akár a Trópusi vihar, néhány gyengébb geg kivételével szabálytalanabb, személyes kézjegyeket mutató filmek, mint mondjuk az Apádra- ütök-trilógia. Nem véletlen, hogy egyre gyakrabban bukkan fel olyan független filmekben is, amelyet a nagyközönség alig ismer. (pl. Greenberg).
Az igazság az, hogy Stiller mindig is kilógott a hollywoodi sorból, sőt néha kifejezetten provokatív módon viszonyult az álomgyárhoz és valójában az underground, intellektuális amerikai zsidó kultúra jellegzetes képviselője, így pedig bizonyos értelemben Woody Allen vagy a Coen-fivérek örököse – persze náluk súlytalanabb kiadásban, de az abszurd és morbid humort sem nélkülözve.
Akinek mégis kétsége volt abban a tekintetben, hogy Stiller képes rendezni egy szabálytalanságában is emészthető filmet, annak most itt a válasz: a Walter Mitty titkos élete nem is egyszerűen csak úgymond az átlagnál értelmesebb és kevésbé gagyi romantikus komédia, hanem a kultúrfilozófiával kacérkodó lírai fejlődéstörténet.
Történetünk hőse, Walter Mitty, a régi idők tanúja, szakmailag és emberileg is, mindenféle értelemben: a Life magazin képszerkesztője immár 16 éve, akit épp egy tulajdonosváltás során ismerhetünk meg, amelynek hatására a magazinnak megszűnik a papír formátuma és online lap válik belőle. A frissen kinevezett ügyvezető igazgató természetesen az új barbár kor hírnöke: nagyképű, arrogáns fiatalember, akinek fogalma sincs a cég és általában véve a kultúra értékéről és mint a mai műveletlen topmenedzserek, olyan buta szegény, hogy még a kvinteszencia kifejezést sem ismeri.
Az utolsó nyomtatott példány elkészítését azonban még felvállalja, és ehhez a világhírű sztárfényképész, Sean O Connell utolsó nagy “kvinteszenciális” fotóját várja hősünktől a címlapra, aki viszont nem találja a neki postázott küldeményben. A legendás sztárfotós ugyanis még hagyományos géppel, tehát nem digitális eszközökkel dolgozik, éppen ezért ápol jó szakmai barátságot a mi Walterünkkel, aki az analóg technika régi szakértője.
A fotós történettel párhuzamosan ugyanakkor azt is láthatjuk, amint Walter egy saját maga által kreált képzeletbeli világban él a valós élet helyett: míg a valóságban bátortalan, félénk férfi, álmodozásai során igazi akcióhős, aki nemcsak elbánik a gazemberekkel, de szíve hölgyét is elcsábítja. A fikció rabságából épp a sztárfotós O Connell mozdítja ki, az ő nyomába kell erednie, ha meg akarja kapni az új főnöke által követelt kultikus, elveszett képet.
Walter Mitty félénkségének leküzdése, a grönlandi és izlandi kalandok során azonban érdekes kölcsönhatásba lép a nyomtatott magazin megszűnését bemutató szomorú eseményekkel. Egyrészt hősünk számára kiderül, hogy az álmodozás nem vezet semmire: muszáj kilépnie a valóságba, hiszen csak így ismerheti meg önmagát és a világot, és csak így kaphatja meg a szerelmet.
Másfelől ugyanakkor az online média, mint virtuális eszköz a világ megismerésében ugyanolyan fikciót képvisel, mint Walter képzeletbeli belső világa: a digitalizáció és az internet, vagyis a virtuális valóság nem helyettesítheti a személyesen megélt, analóg módon megtapasztalt életet. Ilyenformán Walter Mitty lényegében nem is a saját fikcióját próbálja leküzdeni a történetben, hanem szimbolikusan azt az új világot igyekszik legyőzni, amely már nem vesz tudomást a fotónegatívokról és a saját bőrünkön megtapasztalt világról.
Mindezt ki is mondja a fényképész, O Connell, amikor találkozik Walterral a Himaláján. A fotós szerint ugyanis vannak olyan kitüntetett pillanatok az életben, amikor nem szabad a fényképezéssel vacakolni, hanem át kell adni magunkat a valóság varázslatának. A Life magazin sem lesz már sohasem olyan az interneten, mint fellapozva. Ahogy a fénykép sem lesz sohasem olyan közvetlen, kézbe vehető, analóg módon megtapasztalható élmény, ha csak a monitoron vagy a tableteken nézegetjük őket.
Walter és mestere, O Connell, tehát a régi világ utolsó alakjai, akik még hisznek a kézzelfogható valóságban. S bár nem akarom elárulni a film befejezését, de a 25-ös számú elveszett és meglelt kép is erről vall meghatóan: a kép nem más, mint a régi idők mesterségeinek dicsérete, amelyeket az ember még kézzel, és a manuális világrend számára hozott létre.
Ben Stiller ehhez a szépen megírt anyaghoz legtöbbször jól eltalált dramaturgiát és képeket komponált. A komikus figurák is többnyire rendben vannak, különösen Sean Penn kiváló, a fotós szerepében. A grönlandi és izlandi jelenetek fényképezése csodálatos, a zene kellemes ritmust ad a filmnek, David Bowie muzsikája pedig egy remek jelenetben egészen felemelő és fantasztikus képi világ kíséretében csendül fel.
Persze, a film egyáltalán nem tökéletes. Nagy kár, hogy néhány elrontott poén és viccesnek szánt kínosan rossz betét elcsúfítja a történetet, illetve sajnos adódnak fals párbeszédek, középszerű alakok és elhangolt szituációk is a filmben. Sőt maga Stiller sem olyan kitűnő komikus, mint a fotólaborban egy plakáton megidézett Peter Sellers, aki vélhetően a rendező egyik példaképe.
Az egyenetlenségek, sutaságok és végiggondolatlanságok ellenére mégis azt kell mondanom, hogy a Wlter Mitty titkos élete intelligens búcsú attól a kortól, amikor még nem készítettünk naponta százmillió képet, nem az interneten kerestünk barátnőt, hanem elmentünk kirándulni a szabadba, és egy színes magazint olvasgatva találkoztunk a nagy szerelemmel. Azt hiszem, lassan tényleg be kell látnunk, hogy ennek a világnak vége, de az olyan javíthatatlan álmodozók, mint jómagam, Walter Mittyvel közösen, nyomtatott könyveket fogunk lapozni, amíg csak élünk, az e-könyvek helyett.