Egy, kettő, három

olvass

Négy napja nem mozdultunk ki a lakásból. Várom a behajtókat. Tudom, hogy jönni fognak. Neki nem árulom el, elég lesz akkor is bevallani, ha majd kopognak. Hogy figyelj, édesem, itt vannak, jöttek értem. Elviszik az összes holminkat, mert nem fizettem be a részleteket.

Fekszünk az ágyban. Még tart a béke, de nincs túl sok időnk hátra. Nem tudom, milyen nap van ma. Szabadságot vettünk ki, telehordtuk a hűtőszekrényt kajával. Szép ősz köszöntött ránk, meleg volt az elmúlt hetekben, a szúnyogok életben maradtak. Ha ablakot nyitunk, bemenekülnek a lakásba. Esténként vadászatokat rendezünk, de nem sikerül megölni mindet, éjszaka összecsípnek. Hiába takarózunk be, a meztelen vállunkat és az arcunkat támadják. A szemöldökömön is csípések sorakoznak. Hajnalban felébredek, látom őket a falon. Mint egy fekete tapétaminta. A vékony potrohuk megtelt a vérünkkel. Ha odacsapok, a falon vörös folt marad.

Ők az előőrs. A szúnyogokkal kezdik mindig. Valamit akarnak tőlünk. Hogy vakarózzunk. Ne tudjunk aludni. Hagyjuk el az otthonunkat, keljünk fel, induljunk ki az utcára. Dolgozzunk. Szálljunk buszra és villamosra. Kényelmetlen a világnak ez a kivonulás. Mert a rend gyűlöli a lázadókat.

De mi nem mozdulunk. Feltankoltunk mindenből, hónapokra. Bezárkóztunk, elsötétítettük a szobát. A lábai közé szorít. Mindig ide akarunk eljutni. Erre a pontra. A többi tett nevetséges. Ezek az utolsó napjaink. Elfogy az élelmünk, ránk törik az ajtót és kifosztanak. Nem marad semmink, egy koszos matracon ölelkezünk majd dacosan. Hát jó, elvihetik mind a tárgyakat, de a testünk a miénk. A bőrünk a ruhánk. Bosszúból szeretjük egymást tovább.

Nem bánom, ha gyerekünk lesz. Örülni fogunk, ha teherbe ejtelek. Nincs szükségünk orvosra sem, hiszen mind hazudna, úgyis megnő a hasad. Nézzük, ahogy duzzad a melled, piroslik a mellbimbó barna udvara. Igen, mi gyereket akarunk. Egyet, kettőt, hármat. Csúnyát és szépet. Potyogjanak a csecsemők a padlóra, egymás után, sorban. Lesz köztük szőke és fekete, vörös és barna. Lesz aki sír, lesz, amelyik csendben jön világra. Gyerekek, sok gyerek, benépesítjük velük a várost, özönlenek az újszülöttek, már nem is férnek el idebent, addig dugunk, amíg teleszülöd az egész Földet gyerekkel, hogy az ablakon át is kisbabák potyogjanak. Odalent bámészkodnak az emberek és kapkodják őket. Ennyi gyerek, te jó ég, mondják, ennyi gyerek, hát mit csinálnak ezek?

Voltunk kint, bevallom, tegnap este. Kimentünk. Oda. Kellett valami, talán szalámi. Elfogyott  a hús. Igen, hús kellett nekünk, hogy működjenek az izmaink. Mindig húst akarunk, sok húst, alig eszünk mást. Hús és hús, a testünknek, a szerelemhez. Hogy a szúnyogoknak legyen elég táplálék és lakmározzák a vérünket. Gyertek, rohadtak: van elég kaja nektek. Ettől nem törünk meg. Nem bánthat senki, ezt mondogattuk, amikor kimerészkedtünk a megállóhoz. Sötétedett. Mindenhol fények égtek. Az utcákat teleaggatták buta lámpákkal. A színes neonok, végig az egész városban. Feliratok az épületeken. Patika, fodrászat, kocsma, élelmiszer. Szemét betűk, ahogy ránk rontanak.

A villamoson is vigyázni kell, mert észrevesznek minket. Nincs rajtunk jel, de kiszagolják a boldog illatunkat. Állnak némán, kapaszkodnak, gurul a szerelvény, bámulják a kirakatokat. Mi egymásba kapaszkodunk, ők a fogantyúkba. Sehol egy mosoly a sunyi képükön. Kemény vonások, harapós szemek. Mi egymásnak fordítjuk a mosolyunkat. Ne mozdulj, ne nézz rájuk. A vérünket akarják.

Tudom, hogy félsz. Nyitott szemmel fekszel, számolom a szívverésed. A város jár a fejedben. De nem tudsz elszökni, nem engedlek el. Minden neszre felébredek. Elég, ha moccansz. Csak annyi kell, hogy átfordulj a másik oldaladra és már rezzenek. Ne is gondolj arra, ami kint van. Itt kell maradnunk, amíg a behajtók megérkeznek. Nem fizettem a részleteket, előbb-utóbb ránk találnak. Már hallom is a kopogó ujjakat, halkan kezdik, de a zaj erősödik. Ez a csontok hangja. Ne figyelj rá. Szoríts. Befogom a füled. A gyerekeinkre gondolj, ahogy szaladgálnak velünk az erdőben. Nincs itt rajtunk kívül senki, csak egy harkályt hallani, ahogy a fák törzsét veri a csőrével.

Ők azok, dörömbölnek. Felugrom belőled, a folyosóra nézek. Ott állnak mind, egyenruhában, a kezükben fegyver. Katonákat küldtek értünk, a puskájuk teletöltve. Ébredj, menekülnünk kell. Az ablakon át lépünk meg. Úgy, ahogy vagyunk. Igyekezz, már hallom a csizmájukat. Az utcán elkeveredünk a tömegben. Süt a nap, az őszi fény felöltöztette a fákat. Szúnyograj a levegőben, kocsik és katonák, ránk vadásznak, de ne ijedj meg, jobb, ha nyugodt maradsz.

Tegyünk úgy, mint a kocogók. Egy, kettő, három, kövesd az ütemet. Ne pillants a szemükbe, maradj szorosan mellettem. Lassan lépkedj, aztán gyorsíts fel óvatosan. Futunk, mint bárki más, nem sejtik, hogy mi vagyunk azok, a szökésünk híre még nem jutott el ide. Szívem, nem tudom, mi lesz a vége. Bízz bennem, útközben majd kitaláljuk. Nézd azt a kanyart, csak odáig bírd ki, van arra egy presszó, ott majd megpihenhetsz. Szerzünk pénzt és rendelek egy kávét kettőnknek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.