Együtt élni a veszteséggel – Andrea Arnold: Red Road (2010)

red-road

Andrea Arnold 2006-os filmje, amely annak idején a zsűri nagydíját kapta Cannes-ban, nem egyszerűen megérintett, hanem brutálisan felkavart. A Red Road olyan módon megrendített, hogy talán nem is láttam az elmúlt években más filmet, ami ennyire mélyen belém nyúlt volna. Mint egy ökölcsapás a gyomorba.

Egyszerű, csendes, szinte minimalista moziként indul. A helyszín Skócia, konkrétan Glasgow. Városfilm részben, hiszen a hely tökéletes párlatát kapjuk képben és emberi arcokban egyaránt. A főhős egy nő, aki a városi térfigyelő kamerák központjában dolgozik. Az a munkája, hogy figyelje a képernyőket és ha valamilyen szokatlan eseményt észlel, jelentse a hatóságnak. Egyik nap felfigyel egy férfira, akit a múltjából ismer. Kezdetben alig tudunk valamit, sem hősünkről, sem az általa megfigyelt férfiről, aztán szép lassan kibomlanak a szálak és egy olyan elképesztően sűrű és felkavaró drámai történet bontakozik ki előttünk, hogy a film végére levegőért kapkodunk. Rám legalábbis ilyen hatással volt ez a történet, amely önmagában talán még nem is lenne képes ekkora élményt okozni. Ehhez a rendező és a színészek kellenek.

Andrea Arnold filmnyelve zseniális, a valóságot, az emberi drámát és a feszültséget már-már dokumentarista hitelességgel képes olyan kőkemény képekké kovácsolni, hogy attól tényleg eláll a lélegzet. A karakterépítésben mellesleg segítségére volt egy dán szakember, Anders Thomas Jensen, illetve Lone Scherfig, akik több más kitűnő film szerzői. A színészekről pedig csak a legnagyobb ámulattal beszélhetek. Ráadásul a rendezésnek köszönhetően ezek a színészek már nem is egyszerűen játszanak, hanem a szemünk láttára csupaszodnak hús-vér lényekké. Nagy tehetség kell ahhoz, hogy a személyiséget így feltörjék és kibontsanak egy színészből a kamera előtt ilyen óriási pillanatokat.

Akit valaha is ért már súlyos veszteség, mert elveszített valakit, akár haláleset, akár egy emberi kapcsolat miatt, annak kötelező megnéznie ezt a filmet. Nagyon durva, végtelenül megrendítő pszichológiai dráma. Ugyanakkor bölcs, rezignált belátással is szolgál. Minden nap ezer és ezer szomorú történet zajlik a világban és mi csak egy vagyunk azok közül, akik részesei ennek a körforgásnak. Nincsen kibúvó, meg kell élnünk és szenvednünk a saját visszavonhatatlan veszteségünket, ugyanakkor meg is kell tanulnunk együtt élni ezzel a veszteséggel. Ehhez a belátáshoz tökéletes keretet nyújt a térfigyelő kamerák motívuma, amely a filmben végig emberi arcokat és sorsokat pásztáz. De van még egy rétege a filmnek, mégpedig az elbeszélői tekintet, amely a főhős foglalkozásában ölt testet. Az ő munkája, a világ megfigyelése, rögzítése és elemzése lényegében a szerzői nézőpont tárgyiasulása. Hatalmas film, Andrea Arnold az első számú rendezők közé lépett nálam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.