Teljesen gyanútlanul fogtam bele, csupán egy izgalmas történetre vágytam. És azt kellett tapasztalnom, hogy láttam az év egyik legjobb filmjét. Anton Corbijn holland képzőművész, aki Depeche Mode-klipeket is rendezett és akinek volt fotókiállítása az együttesről készített képeiből Budapesten is nemrégiben. Viszonylag jókat olvastam a filmjéről, bár akadtak rossz vélemények is, de azért belevágtam, hátha elszórakoztat. Mivel bírom a főhőst alakító Clooney-t is, gondoltam, egyszer majd elmegy. Aztán tíz perccel később úgy magába rántott a film, hogy száz percen keresztül feszülten és lenyűgözve figyeltem.

Persze nem véletlen, hogy tetszett. Könnyen azonosulok magányos, téveteg hősökkel, akik idegenként bolyonganak a világban és nagy szomorúságot hordoznak a szívükben. Az amerikai főhőse profi bérgyilkos és gengszter, akinek bujkálnia kell. Miután rátalálnak egy hegyvidéki faházikónál, új ideiglenes tartózkodási helyet választ és egy  kis olasz falucskában húzódik meg. A drámai konfliktus a hős személyes fejlődéstörténetéből adódik: szép lassan ráébred arra, hogy félelemben él. Részben retteg attól, hogy mégis rátalálnak és megölik, részben a magány fojtogatja. Megérti, hogy nem képes többé az élet nélkül élni és bár a túlélése érdekében nem volna szabad, mégis emberekkel köt kapcsolatokat. Leginkább szeretetre és otthonra vágyna, arra, hogy ne legyen egyedül és ezt a kis zugot a létezésben most egy olasz lányban találja meg. De végül egész múltja illetve a későn felébredt szeretetvágy és bűntudat miatt nagy árat kell fizetnie.

Corbijn műve, noha végeredményben egy lírai gengszterfilm, igazából kőkemény európai művészi alkotás, amelyben a gyilkos „munkája” szimbolikus tartományokat rejt. Utolsó megbízása, hogy megalkosson egy tökéletes fegyvert és mint hozzáértő kézműves, lényegében a saját végzetéhez hozzájáruló eszközt tervezi meg. Ebben a tevékenységben a Művész, mint mesterember szükségszerű önfelszámolásának stációit követhetjük végig. És míg készíti a tökéletes alkotást, élete főművét, illetve a kedves olasz falucska plébánosával a bűnről folytat filozófiai dialógusokat, rádöbben arra, hogy életét elvesztegette saját művészetére, a gyilkolásra.

A film minden kockája és jelenete iszonyú feszültségtől terhes. Clooney játéka fantasztikus, régóta tudom, hogy nagy színész, de ez a film pályája csúcsa. Nagyszerűen képes minden mondatával, gesztusával és rezdülésével közvetíteni a hős lelkiállapotát. Nem kell mondania semmit, mindent leolvashatunk az arcáról, a mozdulatairól. Corbijn költői képekkel, a giccs legkisebb árnyéka nélkül képes elbeszélni a történetet. A helyszín, a kőházakból, sikátorokból, szűk utcákból álló apró itáliai falu pedig remek teret ad a történethez, arról nem is beszélve, hogy volt szerencsém hasonló falvakban megfordulni olasz földön, és már akkor is rabul ejtett ez a környezet, a múltam meghatározó élménye pedig még erősebben beemelt a film világába. Nem vitás, a kis tisztás Castelvecchio mellett egyértelműen az Otthon szimbóluma. A pillangókról pedig még nem is beszéltem.