Győrffy Ákos írásművészete lassan és biztosan érlelődik, akár egy minőségi bor, amely már mustnak is kiváló volt, újborként is ízletesnek találtuk, de évről évre egyre komolyabb itallá válik, amely ráadásul bölcsebbé tesz. Talán nem is idegen a szerzőtől ez a hasonlat, hiszen írásai mindig valamilyen módon a természetből táplálkoznak. Az Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty tér színpadán, Keresztury Tiborral beszélgetve is elmondta, hogy vidéki lakhelye, életmódja közvetlenül befolyásolja írói világát.

Ezúttal egy vékony prózakötettel jelentkezett, bár a szövegek szinte „véletlenül”, vagy inkább kevésbé szándékosan keletkeztek, legtöbbjük felkérésre. De nyoma sincs annak, hogy felkérésre íródtak vagy muszájból születtek volna, hiszenkönnyedén, világosan áradnak szerzőjük műhelyéből, ahogy egy kedves forrás buzog fel mondjuk a Bakony szurdokaiból. A kisprózák narrátora vagy elbeszélője általában a természetet járja, az erdő és a tópart, a rét, a csalit és a völgy az otthona. Útközben megfigyeléseket tesz és gondolataiba mélyed – ebből a csendes kontemplációból, ember és természet néma párbeszédéből, az asszociációkból, érzékletekből, pillanatnyi hangulatokból pedig hihetetlenül gazdag szépprózai anyag jön létre.

Olyan vidékekre tévedünk és olyan ismeretlen tájakat látogatunk meg a szerző pillantásának segítségével, ahol korábban még sohasem jártunk. Láttuk ugyan már ezerszer a fákat és a madarakat, a tó tükrét és az égen vonuló felhőket, ez a tekintet azonban a valóság egy másik arcát mutatja meg, a mindennapi tapasztalatnál sokkal szikrázóbb fénytörésben.

A szövegek a rezignáció és a melankólia hangnemében szólalnak meg, néha már-már egyfajta ismeretlen természetvallás dimenzióit is megközelítve, mégsem nevezhetők mindentudó, bölcs, a hit felé mutató eszmefuttatásoknak, mert a mondatok mélyén újra és újra megjelenik az esendő lírai én, az emberi szenvedély, a kétség, a fájdalom, a félelem és persze az irónia. Bár a szerző a túlzottan emelkedett hang veszélyes, csúszós ormaira is felmerészkedik néha, az utolsó pillanatban mindig megkapaszkodik és szerencsére elkerüli a kínos pátosz csapdáit. A kortárs magyar próza ritkán szólal meg ebben a hangfekvésben, de nem egészen ismeretlen ez a nyelv, leginkább Krasznahorkai és Nádas beszédmódjára, műveire emlékeztet.

Győrffy Ákos talán csak abban különbözik tőlük, hogy tömörebb. Hiába soroljuk új kötetét a prózai művekhez, mégis igazi líra, hamisítatlan vers marad, és talán Oravecz Imre létösszegző szabadverseihez, a beszélt nyelv és a minimalista költészet határán billegő költői világához hasonlít leginkább. Az állítás a kötet középső ciklusára, főleg az Át című írásra érvényes legkevésbé, mely utóbbi szöveg önálló novella, a műfaj egyik legszebb megtestesülése.

Különös egybecsengés, hogy mostanában, amikor heves diskurzus folyik a politika és közélet esztétikai érvényességéről, létjogosultságáról az irodalomban, egy olyan szerző, mint Győrffy Ákos, aki talán a legtávolabb áll ettől a hagyománytól, mégis „Haza” címmel jelentette meg kisprózáit.

Ám a címadás szorosan kapcsolódik a nemzeti identitáshoz, még akkor is, ha elsősorban univerzális létfilozófiai jelentést hordoz. A beszélő egy kirándulás során, a szomszédos ország határán túlról visszatekintve döbben rá arra, mit jelent számára a haza.  „Egy elviselhetőbb halálfélelem” , „megszokott díszletek” között – így foglalja össze tapasztalatát, és a megélt pillanatban nem csupán az egzisztencialista magány, a vándorlét motívuma található meg, de talán a mi szomorú, legtöbbször rosszul használt vagy hanyagul értelmezett hazafiságunk is értelmet nyer.

Bárhogy is olvassuk Győrffy Ákos kötetét, a Haza, a maga alig száz oldalnyi terjedelmével kortárs irodalmunk újabb nagy pillanata.

(Az írás a Vár Ucca Műhely 38. számában (2012/4) jelent meg)