Ismerős tendencia, hogy a kelet-ázsiai filmhullám mostanában elárasztja a nyugati kontinenseket. Fontos példa erre a dél-koreai Oldboy is. Bevallom, végül Tarantino Ázsia-mániája juttatott el oda, hogy jobban figyeljek a mostanság divatos keleti erőszak-filmekre, bár a figyelmes szelekció sohasem árt. Az Oldboy elvileg minden kritériumnak megfelelt, komoly ítészek nevezték meghatározó darabnak, és Cannes-ban is nagydíjas lett. Ami persze az akkori zsűrikirály Quentinnek is köszönhető.
Megtekintése óta mégis zavarban vagyok. Mert ugyan biztos, hogy egyike az év ritka meglepetéseinek, mégis nehéz megítélnem, vajon hányadán állok vele. Ha úgy nézem, csupán egy tiszta zsánerekből ügyesen összekevert csípős koktél, izgalmas akciófilmbe oldott műfajeklektika a fiatal közönség ezt a posztesztétikai kutyulást napjainkban különösen kedveli. Hiszen a csavaros történet semmiben sem különbözik egy átlag-hollywoodi thriller fonákjaitól. Én például, és erre hajlandó vagyok akár megesküdni is, már a film felénél sejteni véltem a végül beigazolódó lehetséges megoldást.
Egy férfit tizenöt évre bezárnak egy szobába, nem tudni miért, ő maga sem tudja. Mikor végül kiengedik, mindent arra tesz fel, hogy megtudja fogsága okát. Ordas farkasként, bosszúszomjasan rászabadul porkolábjaira, végül természetesen rabtartója halálát akarja. A történet váratlan kanyarulatokat vesz, s kiderül, hogy egy koromfekete múltbéli szerelmi tragédia táplálja. Ennél többet azonban nem szabad elárulni róla. Mindenesetre többször is megfordul nézőjével a biztosnak hitt világrend, mire az utolsó képkocka lepereg.
A forgatókönyv, noha bólintanék a kiagyalók tehetséges meseszövésére, be kell ismerni, mégsem forradalmi csoda, számos hasonlóan csavaros történet keletkezett már a filmiparban, ez a teljesítmény engem személy szerint még nem tud a lelkem legmélyére taszítani. Ennél azonban az Oldboy több, képalkotását, meglepő fordulatait, felejthetetlen színészeit tekintve biztosan. Ami viszont leginkább megkülönbözteti a hagyományos thrillerektől, az a kelet-ázsiai varázslat: a tragikum delejes misztériuma, ami bár mesésen banális, de olyan iszonyú komolyan van elmondva, hogy nem tudjuk végignézni megrendülés nélkül. Miközben pontosan tudom, csupán egy stílusbravúrra komponált erotikus krimit látok, mégis megérint a hősök pszichózisa, és a bűnnel telt múlt sötét kútja.
Körülbelül ugyanilyen hatást tett rám a két fél Kill Bill virtuóz zagyvaléka, ami az utolsó félórában a Globe-színpad fellegeibe emelkedett. Az Oldboy esetében ugyancsak a veszélyes szerelem játszik döntő szerepet, egész pontosan: a tiltott érzelmek irányítják elkárhozott hőseit, taszítják őket testi-lelki válságba, a végzetes kapcsolat határozza meg sorsukat, predesztinálja minden lépésüket, hogy végül aztán bűneikért méltón meglakoljanak.
Azt hiszem, az ázsiai új hullám egyik titka éppen az évezredes történetek friss formában való előadása. Görög rege, szophoklészi sorsdráma, középkori misztériumjáték, klasszicista tragédia elevenedik meg az Oldboy vásznán, csak épp a szélsőségesen vad és kegyetlen keleti jellem, illetve az ázsiai misztika fűszerével beoltva. A tanult direktor ehhez még hozzátoldja a hetedik művészet évszázadnyi tapasztalatát, idézget és átemel innen-onnan, könnyedén keveri a műfajokat, így aztán mire véget ér a filmje, már teljesen felesleges az akciómozi sémáin fanyalogni. Emlékezzünk csak: hiszen ugyanilyen thriller volt az Antigoné, az Oidipusz király, vagy akár a Hamlet is. Csak most ezt az egészet celluloidra veszik, és Dél-Koreából exportálják nekünk, meglepett nyugatiaknak.