Már 25 éve is azt mondtam, hogy a Twin Peaks nem tévésorozat, hanem egy tudatállapot kibontása egy közel 30 órás filmben. Akkor persze még meg kellett felelnie valamennyire a televíziós sorozatok szabályainak (bár már akkor is jócskán különbözött és idézőjelbe tette a műfajt) , mára viszont, az újgenerációs sorozatok világában David Lynch azt tesz a legendás várossal, amit csak akar. Így aztán ez az új, 18 részre szabdalt film már csak nyomokban tartalmaz valamit a klasszikus történetből, valójában szinte semmi köze az eredetihez, sokkal inkább Lynch létösszegző opus magnuma, amely csupán ürügyül használja Twin Peaks kereteit és szereplőit ahhoz, hogy egy zavarba ejtő ars poeticát hozzon létre.

Lynch már rég elszakadt a racionálisan értelmezhető történetektől és cselekményvezetéstől, az eredeti sorozatban is sokkal inkább az intuíció, az érzések töltöttek be meghatározó szerepet, az új Twin Peaks azonban végleg utat nyitott az idős Lynch szellemi törekvéseinek. Az új Twin Peaks tulajdonképpen egy 18 órás szürreális utazás, ahol Lynch a meditációs technika segítségével felszínre került bizarr ötleteit, groteszk és ijesztő vízióit sűríti össze egyetlen gigantikus, szürreális, posztmodern freskóvá. Majdnem mindegyik filmjét megidézi, játszik a különféle műfajokkal, a fikció, az álom és a valóság sokrétű, bonyolult viszonyával, és persze kegyetlenül lerombolja Twin Peaks mitológiáját, komikus jelenetekkel sokkolva a rajongókat.

Azokat a rajongókat, akik az elmúlt három hónapban teóriák ezreit gyártották azzal kapcsolatban, vajon mit is akar jelenteni ez a rengeteg megfejthetetlennek látszó, sokszor teljesen elvarratlan történetszál. Engem kezdettől fogva megmosolyogtat ez a sok-sok elmélet és görcsös jelentésképzés. Én kezdettől fogva nem kerestem az új Twin Peaksben semmilyen logikusnak vagy következetesnek tetsző történethálót. Nem akartam megfejteni, hogy mi, miért történik benne és a különféle apró jelekből milyen következtetések vonhatók le. Nem voltak elvárásaim és nem voltak előfeltevéseim. Hanem igyekeztem követni Lynch szellemi kísérletét: hagytam magamat elsodortatni a szinte véletlenszerűen felbukkanó történetmorzsák, figurák és rémálomszerű látomások világával. Rettenetesen élveztem, hogy egyetlen percig sem lehetek biztos abban, mi fog történni a következő percben. Imádtam, hogy végre egy olyan filmet nézhetek, ahol képtelen vagyok kitalálni, hogyan folytatódik egy adott szituáció a történetben.

Igen, az új Twin Peaks tulajdonképpen egy eszelős, ugyanakkor végtelenül humoros rémálom, amely nem engedi, hogy a megszokott sémák szerint működjön az agyad. Minden elvárásodra rácáfol. Azt mutatja meg, hogy az emberi szellem sokkal nagyobb, mondhatni végtelen, univerzális kincsesbánya, semhogy bármely ember által alkotott tér határt szabjon a kreatív elmének. Az új Twin Peaks – még akkor is, ha sokféle jelentést belelátunk és amúgy sok-sok izgalmas gondolat megjelenik benne – valójában David Lynch meditációs technikájának lenyűgöző megfilmesítése.

Sokaknak csalódást, másoknak évekig tartó rejtvényfejtést jelent. Nekem hihetetlenül élvezetes, és persze hátborzongató perceket adott hétről hétre. Hiszen Lynch nemcsak a szürreális történetalkotásban verhetetlen: a Twin Peaks végül is egy horrorfilm, még akkor is, ha néhol csak látszólag ártalmatlan és hétköznapi jelenetek peregnek benne. Minden kockája kínzóan nyugtalanító, helyenként pedig kifejezetten félelmetes. Nincs még egy rendező, aki nagyobb borzongást volna képes kiváltani bennem.