Fehér ing

img123.2

Már indulás előtt, a buszon is énekelnünk kellett. A tanító néni arra buzdított minket, hogy tisztelettudó úttörő módjára, vidáman daloljunk útközben. Felfordult a gyomrom, amikor a Mint a mókusra vagy harmincan rázendítettek. Anyám a peronról bátorított integetve, szerette volna, ha együtt kornyikálok a többi gyerekkel, de én nem voltam hajlandó egy árva hangot sem kipréselni magamból, sem akkor, sem a táborban.

Tíz napig állomásoztam a hegyekben. Az ország legjobb tanulóival osztoztam ebben a kitüntetésben, de csak a helyszínen derült ki, hogy ez pontosan mit jelent. Minden reggel hét órakor elviselhetetlen réztrombita ébresztett minket, hogy zászlófelvonásra gyülekezzünk az alakuló téren. A többiek birka képpel darálták a mozgalmi dalokat, míg a szovjet és a magyar lobogó a magasba emelkedett, csak én szorítottam össze az állkapcsomat akkora erővel, hogy szétfeszíteni még egy pajszerrel sem lehetett volna.

A konokságomat nagyapám táplálta, aki korán felvilágosított, hogy zsarnokság áldozata vagyok: a diktatúra kényszerít arra, hogy vörös nyakkendőben, egy vállamról lógó síppal, nevetséges uniformisban jelenjek meg az iskolai rendezvényeken. Akkora hévvel ostorozta a rendszert, hogy egyre kevésbé tudtam komolyan venni az úttörőéletet.

De a rosszkedvem azonnal megszűnt, ahogy egyik délután megláttam egy barna, nyurga lányt a kosárlabdapályán. Kék tornadresszben játszott, és ahogy labdával kezében a magasba szökkent, az idő megállt: mint egy filmet, képzeletben kimerevítettem őt a levegőben, hogy tovább csodálhassam, aztán lassan, kockáról kockára engedtem vissza az aszfaltra. Andreának hívták és nyilvánvaló volt, hogy ő a tábor szépe, mert az összes fiú a pálya széléről figyelte a meccset átszellemülten. Ő viszont csak Misivel, egy beképzelt sráccal flangált állandóan.

Egy csomó versenyt meg programot találtak ki nekünk, hogy elfáradjunk takarodóra. Már az első nap őrsöket kellett alakítanunk, hogy megmérkőzzünk egymással. Én az Indián őrs tagja lettem. Az őrs nevét saját magam javasoltam maroknyi csapatunknak, mert rajongtam az indiánokért. Sokat olvastam róluk és valami megmagyarázhatatlan rokonságot éreztem velük, amikor harcolni láttam őket a vadnyugati filmekben. Otthon is folyton tyúktollakat aggattam a hajamba és félmeztelenül rohangáltam az udvaron csatakiáltásokat kurjongatva. De csak fejben lényegültem át indiánná, kívülről ugyanaz a duci kisfiú maradtam, aki olyan béna volt, hogy amikor lajhármászásban kellett átkelni a patak felett az erdőben, fel sem tudott csimpaszkodni a kötélre. A szellemi vetélkedőkön viszont prímán szerepeltem. A műveltségi kvízben megvertük az egész tábort az Indián őrssel. Csak azt sajnáltam, hogy Andrea most is Misivel volt elfoglalva, a verseny alatt egymással dumáltak és vihogtak, a diadalomból semmit sem érzékelt.

Vasárnap délelőtt a szüleink meglátogattak minket. Semmit sem tudtak rólunk az indulás óta, ezért most mind a tábor kapujában tolongtak, hogy a testi épségünkről meggyőződjenek. Jött anyám és mostohaapám is. Nagyapám adta kölcsön nekik a kocsiját, mert nekünk akkor még nem volt autónk. A rozzant piros Polskit háromszor kellett betolni, míg ideértek, időről időre lerohadt útközben. Úgy pöfögtek be a tábor kapuján, mint egy kínosan rossz francia vígjátékban, de ez nem lombozta le őket, sőt élvezték, hogy a roncsautóval hosszú utat tehettek meg, izgalmas kirándulásnak tekintették a meglátogatásomat.

Örülnöm kellett volna nekik, de én alig vártam, hogy elhúzzanak. Abban a percben, amint a táborba léptem, elfelejtettem a falut, ahol éltem. Mintha nyomtalanul kitörölték volna az elmúlt három évet. Tíz napra megszabadultam mostohaapámtól. Nem kellett hallgatnom a piszkálódásait, nem kellett kapálnom a kertjében. Félelem és bűntudat nélkül adhattam át magam a létezésnek. Megmutattam nekik a szobámat, a vadregényes tájat, a sportpályát és a fiúkat, akikkel összehaverkodtam. Andreáról persze hallgattam. Fellélegeztem, amikor végre elhajtottak a kölcsön kapott tragaccsal.

A zászlófelvonás helyszínén, az alakuló térre vezető lépcsőn minden délután gyűlést tartottunk. Megtanácskoztuk az eltelt nap eseményeit és a tanárainktól lehetőséget kaptunk, hogy az ideológiai fejlődésünket érintő kérdéseket tegyünk fel. A jelentéktelen felvetéseket, amelyekre előre lehetett tudni a választ, én szakítottam meg először forradalmi követeléssel.

Tévézni tilos volt, én mégis meg akartam nézni kedvenc filmsorozatom következő részét aznap este. Abban bíztam, a többiek mellém állnak, de mikor a tanító néni jelentőségteljesen közölte, hogy a tévé elvonja a figyelmünket a közösségi élettől meg a természettől, rögtön behódolt és lehurrogott az egész talpnyaló gyerekhad. A felszólalásom mégsem volt eredménytelen, mert másnap szereztek valahonnan egy mozigépészt meg egy vetítőgépet és este megnézhettünk az ebédlőben egy kalandfilmet.

Az utolsó nap sötétedés után éjszakai túrát tettünk az erdőben. Andrea közvetlenül előttem haladt, figyeltem a hullámos tincseit, ahogy nagylányosan igazgatja őket. A nyálas kis pincsije persze ott loholt mögötte. Villogtak az elemlámpák a fák között, mindenki önfeledten menetelt, a fiúk ijesztgették a lányokat. Agyatlan úttörődalok ide vagy oda, megkedveltük ezt a hegyet, és nem voltunk boldogok attól, hogy másnap vissza kell ereszkednünk a hétköznapi életbe.

Aznap éjjel sokáig szövegeltünk takarodó után az ágyban. A többiek már félig aludtak, amikor nyugtalanul hánykolódva belesóhajtottam a sötétbe, hogy megőrülök Andreáért. Azt hittem, ez a vallomás majd mindenkit felébreszt, de az álmos motyogásokból ítélve nem kavarta fel őket a hír különösebben. Mindegy, gondoltam, holnap úgyis hazamegyünk és nem találkozunk egymással soha többet.

Reggel, indulás előtt, csomagolás közben az egyik szobatársam elszaladt valahová és kis cetlivel tért vissza. Településnév, irányítószám, utca és házszám volt ráírva. Kezembe nyomta és zsivány mosollyal megveregette a vállamat. Nem tudom, hogyan szerezte meg a címét, eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, sőt még azt sem vontam kétségbe, hogy a cédulán tényleg Andrea valódi címe szerepel-e. Talán elég volt a tudat, hogy nem szakadok el tőle végleg, ezért a papírt boldogan zsebre vágtam.

„Kié ez az ing?”, egyikünk egy fehér inggel álldogált tanácstalanul a szoba közepén. Senki sem tudta, kié lehet. „Nem a tiéd?”, nézett rám. „Nem, dehogyis”, válaszoltam, „ilyen ronda fehér inget fel sem vennék soha”. Nem tudom, miért állítottam ilyen határozottan. „Akkor kuka”, döntött a fiú és belehajította a szemetes kosárba. Együtt röhögtünk, ahogy szegény ing a szemétben végzi.

Nem akartam hazamenni. A többiek is keseregtek, amiért ilyen hamar elrepült a tíz nap, de örültek is, hogy újra együtt lehetnek a családjukkal. Én nem akartam látni a családomat. Bárhová szívesebben mentem volna, mint haza.

Anyám várt a buszpályaudvaron. Átölelt, kérdezgetett. Egy idegen nő ért hozzám, alig tudott szóra bírni, nem akartam beszélni vele. A hazafelé tartó buszon az ellenőr kérte a jegyünket. Láttam, hogy anyám felszállásnál vett a sofőrtől, de nem figyeltem, hová rakta őket. A táskájában kereste, az összes zsebünket kiforgatta. „Van jegyünk, higgye el”, bizonygatta idegesen az ellenőrnek, aki megvető arckifejezéssel méregetett minket. Végül a farzsebében találta meg. A kellemetlen jelenet hozta őt vissza hozzám: a pillanatnyi őszinte ijedtsége. Egyszerre felszakadt belőlem Andrea. Mesélni kezdtem róla. Hogy begolyózok, ha nem láthatom többet. De megszereztem a címét és írni fogok neki levelet. Egészen hazáig áradoztam róla. Anyám mosolygott, örült neki, hogy megosztom vele a titkomat.

Este, míg fürödtem, mindent elmesélt mostohaapámnak, aki vacsoránál szemrebbenés nélkül faggatni kezdett. „Beszélgessünk, mint férfi a férfival!”, szólított fel. Nem hatalmaztam fel rá anyámat, hogy kifecsegje a történetemet, igaz, meg sem tiltottam. De nekem valahogy egyértelmű volt, hogy a mostohaapámnak ehhez semmi köze.

Bort töltött magának, nyelte a szalonnát, ropogtatta a hagymakarikákat. Tanácsokat adott, „hogyan kell bánni a fehérnéppel”. Az ő szájából istenkáromlásként hangzott Andrea neve. A közhelyeket néhány ordenáré vicc követte. A vaskos altesti tréfákat a faluban mindenki mulatságosnak tartotta, de én az ő disznó poénjaira vágytam legkevésbé aznap este. Egy darabig kelletlenül dünnyögtem, aztán ágyba bújtam.

Ment a tévé, pont westernfilmet játszottak, amiben egy egész indiántábort mészároltak le a sápadtarcúak. A szobám úgy fojtogatott, mint egy levegőtlen börtöncella. Hallottam, hogy anyám a konyhában azt suttogja: „szerelmes”. Mire az ittas férfihang felharsant: „Lószart! Biztos csak messziről bámulta azt a luvnyát, mint Szerjozsa Natasát a szovjet filmekben”. Anyám halkan kuncogott. Hallani lehetett, hogy kényszeredetten, mégis őt választotta a nevetésével. Abban a pillanatban feltört belőlem egy idomtalan hang, mintha egy megkínzott állat nyüszítene a torkomban. De nem engedtem kiáradni, még idejében a takaró alá rejtettem, hogy senki se hallja. Beleharaptam a párnába. Sokáig, hangtalanul sírtam.

Másnap anyám órákig szortírozta a táborból hazahozott szennyes holmimat. Egy fehér inget keresett, amit állítólag az elutazás reggelén viseltem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.