FEL

img180

Diszkós akartam lenni gyerekkoromban. Mióta az eszemet tudom, az volt az álmom, hogy fönt, a DJ-pultban, a lemezjátszók mögött állhassak. Elképzeltem, ahogy a fejhallgatót lazán a fülemhez emelem, cserélgetem a kazettákat meg a cédéket, lent az emberek táncolnak, vastag, lomha füst úszik a villódzó fényben. Csak te tudod, melyik szám következik. Te irányítod a tömeget. A kezedbe kerül a világ egy éjszakára. Senki vagy, de a zene, amit játszol, hatalmat ad.

Már tízévesen hifi tornyot kértem karácsonyra, de anyámék szegények voltak, egy kis szigetközi faluban éltünk, lerobbant, omladozó házikóban, csak egy ősrégi szalagos magnónk volt otthon, azzal vettem fel a rádióból az új számokat. Áttörésnek számított, amikor két évvel később megkaptam az első kazettás magnómat, igaz, ezzel sem voltam kisegítve, mert csak egy hangszórója volt és monóban játszotta le a zenéket. Ahhoz, hogy befussak, pénz kellett volna egy rendes szerkóra, de senki nem látott fantáziát a menedzselésemben.

A gimnáziumban az iskolarádió szerkesztői közé férkőztem. Hamar a bizalmukba fogadtak, mert minden számot naprakészen ismertem, fejből soroltam az aktuális nemzetközi toplistákat és tisztán, könnyedén konferáltam fel a híreket a nagyszünetben.

Ez is hozzásegített ahhoz, hogy a farsangi bálon megtarthattam az első diszkómat a stúdióból kölcsönkapott hifivel. Az osztályfőnök kért fel, hogy én legyek a zenei házigazda. Teleaggattuk a tornatermet lampionokkal, én meg akkora szívdobogással vártam az estét, mint aki több tízezres tömeg előtt lép fel a Népstadionban. Aznap délután felvettem a rádióból a legfrissebb angol slágerlistás dalokat, felbecsülhetetlen kincsekkel készültem a bulira, de pont akkor tarolt a Lambada, mindenki ezt a karibi rémséget kérte, alig győztem visszatekerni, tíz percenként játszanom kellett.

Anyám révén sikerült elintéznem, hogy a nőnapi bulit is én tarthassam a faluházban. Nem volt rossz este, bár éjfélre az elhanyagolt asszonyok úgy lerészegedtek, hogy hiába játszottam nekik a legújabb számokat, csak igénytelen mulatós zenékre ugrándoztak.

Gimi után nem jelentkeztem egyetemre. Emiatt mindenki felelőtlen hülyének nézett, de én dolgozni akartam, hogy összespóroljak annyi pénzt, amiből egy komoly cuccot vehetek. Hamar rám talált az ideális munka: felvettek eladónak egy lemezboltba. Ötven pályázó közül nyertem el az állást, a főnök le volt nyűgözve, mert betéve tudtam az egész rocklexikont és bármelyik számról fejből megmondtam, mikor és melyik albumon jelent meg.

Fél év alatt felfuttattam az üzletet. Az egész város hozzánk járt, a forgalom évről évre nőtt, a főnök azt is megengedte, hogy önállóan rendeljem Pestről az árut, így az összes létező zene megfordult a kezemben. Tűrhetően kerestem, de soha nem tudtam félretenni annyit, hogy a tervemet megvalósítsam. Egy kicsit kárpótolt, hogy népszerű arc lettem a városban, az utcán sokan messziről köszöntek és nem tudtam bemenni anélkül egy boltba vagy presszóba, hogy valaki ne kérdezte volna, mikor érkezik meg a rendelt lemeze.

Csak az igazi diszkósok nem foglalkoztak velem. Ha tudták is, ki vagyok, soha nem nálunk vásároltak. Fogalmam sem volt, honnan szerzik a legújabb maxikat, de nem szorultak a szakértelmemre, minden tuti dal ott lapult az ezüstkofferjukban.

A legjobb diszkó a várpincében üzemelt, én is oda jártam minden hétvégén a röhejes lila zakómban és a napszemüvegemben. Azokra a klubokra már senki sem emlékezett, ahol trapéznadrágban, felzselézett hajjal akrobatikáztak a hajlékony szépfiúk, dobálták a csajok a besütővasazott hajukat és a lemezlovas beledumált a zenébe. Az én időmben a DJ már meg sem szólalt, a zenéje beszélt helyette.

Magányosan bolyongtam a sötétben és az egész estém abból állt, hogy drága italokat fizettem ismeretlen lányoknak. Soha nem utasították vissza, ha meghívtam őket, de mikor félreérthetetlenül jeleztem, mi a valódi célom, csodálkozást színlelve faképnél hagytak. Hiába menőztem, áradt belőlem a vesztesek szaga.

Egyszer egy haverom valamilyen orron keresztül felszívható fehér port szerzett. „Csak szivattyúzd fel kint a vécén”, tanácsolta, „úgy belazulsz és úgy fog ütni a szöveged, hogy a legszebb puncit is hazaviheted”. De nem hatott a szer, hiába szívtam fel az egészet, becsaptak. A haverom lelépett, én meg órákig vártam, hogy megkergüljek és gátlástalanul leszólítsam a holdjárós bombázókat, végül megint innom kellett, hogy a tánctérre merészkedjek.

Füst volt, ezer tinédzser, majdnem kifolyt a szemem. De fent, a pultban, ahonnan a zene fakadt, mint a templom méltóságteljes szószékén a pap, egy nyúlánk fickó emelkedett, fehér atlétatrikóban. Nem nézett ránk, a szerkentyűk gombjait igazgatta. Ez volt a munkája, dolgozott, a zenére figyelt, a következő számra koncentrált. Mi, a névtelen embermassza, itt lent, nem léteztünk a számára. Nem érdekelte, ki az a lány, aki ropja a tinglitanglira, vagy a másik, aki bekokózva rázza a hangfalak alatt. Ő volt a főnök, fenn a magasban, a buli prófétája.

Sűrűn feljártam hozzá, hogy számokat kérjek tőle. Jól ismertem, pár éve még együtt rádióztunk a suliban. Én az albérletemben azóta is egy ócska magnóval vesződtem, az ő keverőpultja meg úgy nézett ki, mint egy űrhajó műszerfala egy amerikai sci-fiben. Idővel megengedte, hogy a bőröndjébe nyúljak, ahol a lemezeit tartotta. Meresztettem a szemem, a legújabbaknak még hírét sem hallottam a lemezboltban.

„Figyelj!”, mondtam neki egyik este és rámutattam egy lemezre. „Most ezt a számot rakd fel, de úgy csináld, hogy a felénél, ahol beindul az a lüktető ütem, csavard fel a fényt, és amikor bekúszik hozzá az a brutál dob, a füstöt is indítsd be!”

Nézett rám, mintha nem értene. Még a vastag napszemüveg alatt is látszott, ahogy elsötétül a tekintete. Az egyik keze a potméteren, a másikban cigaretta. „Ez az én diszkóm baszdmeg, nehogy már megszabd, hogyan csináljam! Húzz vissza a placcra!”, mondta.

Bénán álltam mellette, zsúfolódott alattunk a tömeg. Azt hittem, rosszul hallok. Komolyan ezt akarja? Hogy lemenjek – oda, amikor itt a helyem? Hiszen én ide születtem. Föntre. A korsó sörre néztem, amit tíz perce neki rendeltem. Csak félig itta meg, már leapadt a tetejéről a hab. Ő is elfogadja, amit tőled kap, gondoltam, mégsem teljesíti a kívánságodat.

De én valójában nem is a zenémet akartam. Hanem én akartam lenni a zene. Hogy a többiek lábát megmozgassam, az én vezényletemre táncoljanak. Hogy nekem köszönhessék, ha elszállnak. Tőlem kérjék a kedvenc számukat. Hogy az én lemezeimre pörögjenek a stroboszkóp alatt, mint a fénytől megkergült bogarak. Tőlem boruljon a testük lángba.

Letántorogtam a földre. Mindenki érezte, hogy valami nem passzol velem. „Nem közénk tartozol, te diszkósnak születtél, nem itt a helyed”, üzente minden tekintet.

De én akkor már sehol sem voltam. Nem tudtam, hol a helyem. Valamit akartam, valamit kutattam, hol a poharam, hová raktam a pénztárcámat, melyik zsebemben keressem, hány órára jár, hová lett az a lány, akibe tömtem az alkoholt egész este, hogy szeressen. A gondolat elakadt, csak érzések, hangok, képek maradtak, hányinger, a tequila fanyar íze, száz izzadt homlok a fényben, döng a hangfal, nem tudom, hol vagyok, mit kell tennem.

Akkor tévedtem el, ott, abban a levegőtlen sávban, a lemezlovas pultja és az emberek között, azon a kísérteties ösvényen, ahol nem látni semmit, a köd elborítja az arcokat, ahol a zenét sem hallani, csak a hangzavar búg tovább tompán a dobhártyád alatt.

Visszanéztem sóvárogva a diszkósra. Nem különbözött tőlem semmiben, ugyanolyan napszemüveg billegett a homlokán, mint nekem. Ő mégis fent állhatott, a magasban. Ennyivel tudott több lenni nálam. Ez volt a titka. Hogy ott lehetett, ahová én nem juthattam el soha.

Mert engem nem engedtek fel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.