Féltáv

holmi2

Az első száz métert gyalog tesszük meg. Kilépünk az utcára rövidnadrágban és sportcipőben, átvágunk a lakótelepen, és a mellékutcákon bemelegítünk egy felvezető futással. Találkozunk a környéken hozzánk hasonló kocogókkal, néha elhúz mellettünk egy-egy autó is, de ilyenkor estefelé ez a kertvárosi rész már kihalt. Amikor elérjük az erdő határát, pihenünk pár percet.

Az út mentén nagy kövek sorakoznak, kinyújtóztatjuk rajtuk a lábizmainkat, én a hátamat is kiegyenesítem az egyiken, teszünk pár gimnasztikai mozdulatot, aztán kezdődik a tényleges futás. Az emelkedő földút az erdőbe tart, kétoldalt rét szegélyezi, érinti a fenyőfák között megbújó vadvendéglőt, aztán megszűnnek a szintkülönbségek. Ezen a szakaszon alig látunk embereket, és csak olyan futók bukkannak fel, akik versenyszerűen edzenek. Néhol táblák és jelzések igazítják el a túrázókat. Csend van, csak a madarak énekét hallani. Jól beszívjuk az erdő illatát.

Nemsokára elhaladunk egy karám mellett, ahol a földön szerszámok és autógumik fekszenek. Mielőtt elérnénk az állatkert kapujához, bekanyarodunk a fák közé. Ez már a sűrű vadon, az út is csak kitaposott, fűvel benőtt csapás. De amikor már azt gondolnánk, hogy elnyelt minket a rengeteg, hirtelen felbukkan a fából ácsolt, háromemeletes kilátó. Hétvégén itt általában családok, természetjárók piknikeznek, néha magányos vándorok is feltűnnek, de nincs időnk szemrevételezni őket, mert a következő pillanatban az út váratlanul hajtűkanyarba fordul, és a tisztás eltűnik a hátunk mögött.

Most jönnek a legnehezebb méterek, mert a talaj több ponton szeszélyesen magasodni kezd, aztán újra és újra visszatér az eredeti szintre. Egy-egy meredek emelkedőnél lelassítunk, kifújjuk magunkat, de nem akarunk túl sokat lazítani, mert tudjuk, hogy hamarosan elérjük a pihenőhelyet. Felgyorsítjuk az iramot, aztán egy újabb kanyar után megpillantjuk a dombtetőt. Megállunk pihegve és izzadtan. Innen nyílik a legszebb kilátás a várost körülölelő völgyre. A távolban szántóföldek, házak, szőlőskertek látszanak. A lebukó nap sejtelmes színeket fest az alattunk elterülő vidékre. Itt is található egy kis tábla, eligazító ábrákkal, a földön pedig egy padnak szánt hosszú szálfa fekszik, lecsavarozva. Leheveredünk rá, meggyúrjuk kézzel az izmainkat.

Legutóbb, amikor erre a pontra értünk, a dombtető szélén, háttal nekünk egy szőke lány üldögélt. Már messziről látni lehetett vékony alakját. Amikor megálltunk, nem fordult hátra, talán észlelte a jelenlétünket, de mintha ott sem lennénk, mozdulatlanul nézett a messzeségbe. Alkonyodott, de a nap még élénken világította meg a szélben lebegő, szőke hajszálakat. Figyeltem a lány meztelen vállát, fehér bőrét a fényben. Nem tudom, hogy ő észrevette-e. Eléggé nyilvánvaló látvány volt ott a dombon kimagasodva hajlékony, puha, fiatal alakja, ő mégis úgy tett, mintha csak kettesben volnánk, és senki sem tartózkodna a közelben.

Amikor futunk, ritkán beszélgetünk egymással, legfeljebb praktikus közlendőkre szorítkozunk, és ha idegenek tűnnek fel a láthatáron, gyorsan elcsendesedünk. Ő mégis felszabadultan fújtatott, és hangosan beszélt hozzám, mintha szándékosan nem akarna tudomást venni arról, hogy pár méterre tőlünk egy ismeretlen lány sütkérezik a fényben. Vagy tényleg nem látta? Míg a szálfán paskolgatta a lábikráját, odébb léptem, és egy bokor mögül újra a lányra emeltem a tekintetem. Most is mereven ült a domb peremén, csak a hajszálai lengedeztek. Megkapott a fiatalsága és lágy alakja. Kíváncsivá tett. Szerettem volna megnézni az arcát. Biztos voltam benne, hogy szép arca van. Talán olyan, amilyent azelőtt sehol sem láttam. Úgy üldögélt ott, mintha festmény volna. Vagy látomás, melyet a felgyorsult vérkeringés és a jóleső fáradtság idéz elő.

Nem mertem megkérdezni, hogy ő is látja-e, amit én. Úgy gondoltam, talán nem örülne neki, hogy egy idegen nővel foglalkozom. Egymásra néztünk. Érzékelte a tétovaságomat, talán azt hitte, mondani akarok neki valamit. De nem szólaltam meg, csak néztem az arcát, és ebben a pillanatban felfedeztem, mennyire megöregedett a tekintete. Figyeltem a testét, melynek rugalmas puhaságát közös futásainknak kellene megőriznie, most mégis egy középkorú nő fáradt vonalait öltötte fel. Talán amikor gimnazista volt, ő is épp ugyanitt ült az alkonyatban, ahogy most ez a lány, az erdőnek háttal. Ugyanolyan fiatal volt a bőre. De annak a testnek már semmi nyoma.

Újra futni kezdtünk. Arra gondoltam, hátrapillantok, hátha mégis sikerül meglátnom a lány arcát, de nem mertem forgatni a fejem. Aztán ahogy a fák közé értünk, már sajnáltam, hogy nem tettem meg. Már sohasem fogom megtudni, milyen lehetett. Ha egyáltalán tényleg ült ott valaki, és nem csak a képzeletem tréfált velem, vagy a napfény különös játéka okozott érzékcsalódást.

A következő szakasz bokrokkal és fákkal gazdagon borított, sötét ösvényeken át vezet. Ez a fő próbatétel. A talaj szinte méterenként változik, vastag gyökerek és ormótlan kövek lassítják a tempót. A világ eltűnik pár percre, az ember egyedül marad, és úgy érzi, bármi megtörténhet vele ebben a csendben. Az utolsó ötszáz méter a legnehezebb. Az erdő véget ér, hosszú kavicsos út vezet vissza a kiindulási pontra. Rohamosan fogy az erőnk, de mély lélegzetet veszünk, és egymással versenyezve sprintelünk el a célig. Megállunk a köveknél lihegve. Piros az arcunk.

Legutóbb, a kör végén, odaléptem hozzá, körülnéztem, meggyőződtem róla, hogy senki sincs a közelben, és a nedves pólóját felgyűrve számba vettem a mellbimbóját. Jólesett a sós hús és a felhevült bőr íze. Megkérdezte tőlem mosolyogva, hogyan vagyok képes szopni a mellét, amikor ennyire izzadt. Izgalomba hoz a melled közvetlenül futás után, válaszoltam. Nyalogatni akarom őket, egyszerűen élvezem, ahogy folyik róluk az izzadság a nyelvemre. De ô csak mosolygott tovább, és arra kért, hagyjam abba, mert indulnunk kell.

Ilyenkor még elsétálunk a hídig, ahonnan belátás nyílik az állatkertbe. A fekete párduc a fűben heverészett, nagyokat nyújtózott, morgott magában. Füttyentettem neki, de nem reagált a hangomra. Úgy nézett ki messziről, mint egy szelíd nagymacska. Aztán nevetni kezdtünk, mert eszünkbe jutott, ha bemennénk hozzá megsimogatni, már biztosan nem viselkedne ennyire higgadtan.

Ha futni megyünk, és kilépünk a lakásból, nagyon távolinak tűnik az erdő. Egyszer lemértük: öt kilométer oda és vissza. De amikor kimelegedve és fáradtan hazaindulunk, már sokkal rövidebbnek érzékeljük a távolságot. Nagyokat lépünk, beiktatunk még egy levezető kocogást befejezésül, és tudjuk, hogy nemsokára otthon leszünk.

Holmi, XXII. évfolyam, 11. szám, 2010. november

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.