Giccsparádé Szent István király ünnepén – Edwin Marton és a Penthouse a Szentháromság téren (Veszprém, 2006)

edvin

Ha államalapító királyunk – oldalán Gizella királynéval – váratlanul megjelenik szombat este a veszprémi Óvárosban, valószínűleg elégedetten konstatálja a nevéhez méltó takaros ünnepi ceremóniát. Ám a közönség részéről hatalmas tetszésben részesített Edwin Marton koncertjét hallva minden bizonnyal hadjáratot indított volna a rossz ízlés és a giccs birodalmának ifjú fejedelme ellen.

Nem szeretnék belegázolni egyetlen olvasó ízlésébe sem, de ami Dióssy László polgármester ünnepi beszédét követte, azt legnagyobb irgalommal is csak a zene siralmas utánzatának, vagy inkább arcátlan megcsúfolásának nevezhetem. A Szentháromság téren összegyűlt tömeg életkor tekintetében vegyes képet mutatott, nagy számban vettek részt az eseményen idős hölgyek és urak, érdeklődő nyugdíjasok. Éppen ezért nem értettem, miért egy tizenéves bakfisok számára legyártott, Penthouse nevezetű lányduó fél-playback csipogásával indították a zenés programot. Szerencsére a két szexi szőkeség húsz percnyi feledhető ugrándozása hamar lepergett, következett hát Edwin Marton, az est fő attrakciója.

Ez a piperkőc szépfiú egy jól működő üzleti fogásra alapozta karrierjét, nevezetesen, hogy a klasszikus muzsika populárissá tételével a tömegek számára is befogadhatóvá tegye a zeneművészetet, ezáltal pedig áruba bocsátva fehér fogsorát és szerény tehetségét egy rakás pénzt keressen. A pazar siker nyilván az ő képességeit igazolja, s legfeljebb csak olyan fanyalgásra hajlamos műkedvelők bosszankodnak szereplésén, mint például e sorok írója. Nincs kétségem afelől, hogy Edwin Marton megállná a helyét egy Mozart-hegedűversenyt előadó zenekar vonósai közt, de amit augusztus 20-án este művelt, érzésem szerint mérföldekre található az igazi zenétől.

Az ifjú giccsherceg elegáns ruhákban meg egy Paganini feliratú pólóban (!) pózolt csinos udvarhölgyei kíséretében, s kínos mosolyra ingerlő pojáca-gesztusokkal kísérte önnön játékát. Mindeközben dübörgő hangfalak pótolták a hiányzó hangszeres tudást s elképesztő hamisítások áldozatául esett néhány közkedvelt zenemű. Beethoven ötödikje például úgy szólt, mintha pár betépett zenész barbár indulatoktól vezérelve fülgyilkos kakofóniává fűrészelte volna a jól ismert taktusokat. Voltaképpen nincs is ezzel semmi komoly baj, Edwin Marton a kétes értékű választott műfaj szabályainak engedelmeskedve kínálja talmi portékáját közönségének. Óriási gond azonban a sztár öntömjénező modora, menthetetlenül szentimentális szónoklatai és persze saját gyengécske kompozíciói. De még ennél is nagyobb, szinte tragikus probléma az a határtalan ováció, melyet tömeghipnózisra építő fellépésével kicsalogatott az önkívületbe zuhant publikumból. Rossz belegondolni, hogy a játékának vastapssal hódoló nézők talán azt hitték: az igazi muzsika és virtuóz előadásmód részesei, miközben talán sohasem hallották hiteles változatban a fájdalmasan eltorzított klasszikus melódiákat, Simon Standage Vivaldi-interpretációit, vagy bármely más neves muzsikus valóban elismerésre érdemes produkcióját. Ha viszont mégis akadtak rajongói közt olyanok, akik pontosan tudják mi a különbség zeneművészet és szemfényvesztés közt, kíváncsi volnék lelkesedésük okára.

Az est hátralévő részében a Story bulizenekar játszotta tisztesen az elmúlt évtizedek talpalávaló örökzöld slágereit, s a várva-várt tűzijáték sem okozott csalódást, egészen káprázatos fényköltemények reppentek a sötét égboltra, legfeljebb a kísérőzene kiválasztásán lehetett volna még javítani. Szent István szelleme másnap reggelre pedig remélhetőleg megbocsátott a pogány Edwin bohóckodásáért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.