
Eltelt vagy tíz perc, de talán negyedóra is, mire rájöttem, hogy mi folyik ebben a filmben. Pedig pár hete olvastam róla futólag néhány sort valahol, de szerencsére a szelektív emlékezetem segített abban, hogy ezt elfelejtsem, ezért tiszta lappal indultam a felfedezésben. Aki hasonlóan gyorsan és hatékonyan képes elfelejteni rövid filmismertetőket, bátran olvasson tovább. Aki viszont szűz aggyal indulna neki az expedíciónak, hogy találkozzon ezzel a különös, megrázó filmmel, az most ne folytassa.
A Dogtooth, vagy eredeti címmel Kynodontas, egy görög film, amely 2009-ben elnyerte Cannes-ban az Un Certain Regard szekció fődíját és amelyet idén Oscarra jelöltek a Legjobb Idegen nyelvű film kategóriájában. A cannes-i díj egyáltalán nem furcsa, de az mindenképpen érdekes, hogy az Oscar közelébe került, hiszen ilyen extrém alkotások csak ritkán jutnak el az álszemérmes tucatárukhoz szokott hollywoodi piacra.
Látunk egy házat egy meg nem nevezett város peremén, ahol egy család él. A házat magas kerítés veszi körül, ahonnan csak a gyárigazgató apa távozik reggelente, hogy aztán munka után hazatérjen az otthonába. Gyermekei, két lány és egy srác, körülbelül húsz évesek, és nagyjából húsz perc után jövünk rá arra, hogy még sohasem hagyták el az otthonukat. A szülők úgy döntöttek, kivonulnak a világból és gyermekeiket egy civilizáció mentes családi börtönben nevelik fel. Ők maguk, az anya és az apa csak annyit és olyan módon mutatnak meg nekik a világból, amennyi szerintük bőségesen elég a boldog élethez. Úgy érzik, ezzel megmentik gyermekeiket az erőszakkal és veszélyekkel teli külvilágtól.
Éppen ezért a gyerekek nagyjából egy hat-nyolc éves kisgyermek szellemi színvonalán rekedtek meg. Nincsenek tisztában még a legalapvetőbb dolgokkal sem. Különös kiképzésben részesültek: a szülők saját ízlésük szerint gyúrták át gyermekeik számára az emberi nyelvet, ahol a tabunak számító kifejezések egészen mást jelentenek, mint amit valójában. A fejlődő test, a hormonok, a szexuális vágy csupán megoldandó higiénikus probléma. A pina például az ő szótárukban egy kedves kismadár, a zombi egy sárga virág, a blues-lemezről angolul éneklő sztár pedig az apa szerint arról dalolgat, milyen nagyszerű a családi fészek óvó melegében leélni az életünket. Ebben a világban a macska a világ legveszélyesebb élőlénye, és az a szerepe, hogy a gyerekek kifejezetten rettegjenek a kapun túli világtól.
Az alapszituáció kísértetiesen emlékeztet Shyamalan A falujára, illetve nekem a Truman Show és némely híradókból ismerős rémtörténet is felöltött egy percre, ahol perverz pszichopaták tartanak fogva ártatlan kiskorúakat. Valójában azonban itt Orwell hamis világának posztmodern képlete, a gondolatrendőrség, az újbeszél, a 101-es szoba, valamint a diktatúrák természete tűnik fel. A szülők egy hazug világrendet építenek fel gyermekeik számára, abban a hitben, hogy ezzel megvédik őket a létezés ártalmaitól, csakhogy a három testvért a legfontosabb emberi jogtól, a szabadságtól fosztják meg.
Persze, ahogy Spielberg mondta a Jurassic Parkban, “az élet mindig utat tör magának”. Ezúttal sincs ez másképp, idővel repedések mutatkoznak a biztosnak látszó kísérleten és az egyik lány fellázad a hamis világrend ellen. A Dogtooth, amelynek alaptörténete is eleve extrém, sőt groteszk, a filmidő második felére egy hátborzongató, szinte horrorba hajló őrült utazássá válik, ahol az út végén a szabadság fénye dereng. De sokkal inkább arra eszmélünk rá az utolsó képkocka láttán, hogy a szabadság hiánya mindig szörnyű traumákhoz, borzasztó tragédiákhoz, emberi roncsokhoz vezet. A film címe legyen meglepetés: biztosítom a leendő nézőt, nem akármilyen módon nyer értelmet. A rendező: Giorgos Lanthimos. Minden elismerésünk a fiatal alkotónak.