Halott jószág

img137.1

 

Aznap délután, mikor az iskolából hazajöttem, nagymamámat találtam otthon, anyám helyett. Feldúltan sürgött-forgott a konyhában, mosott és vasalt, kolbászt és kenyeret szelt, vacsorát készített. Fagyos arccal csapta be az ajtókat, nem szólt egy szót sem. Ha kérdeztem, csak annyit mondott el, hogy most ő gondoskodik rólam és a mostohatestvéreimről egy darabig, mert anyám beteg. Mentőt hívtak hozzá, kórházba kellett mennie.

A hallgatása kétségbeejtő volt, én is megnémultam tőle. Nyugtalanító csend telepedett a házra. Nem tudtam figyelni a leckére, szó nélkül megvacsoráztunk a mostohatestvéreimmel és vártam mostohaapámat, aki munka után a gyárból azonnal a kórházba rohant. Csak késő este ért haza megtörten és elmesélte, hogy délelőtt beindult a szülés. Ami túl korai volt még. Ezért szállították anyámat kórházba.

Sejtettem, hogy anyám baja a kistestvéremmel van összefüggésben. Örültem, amikor néhány hónapja bejelentette, hogy teherbe esett, izgatottan vártam a kis jövevényt, de közben nyugtalanul figyelgettem, ahogy a hasa nőni kezd. Azt hiszem, féltem. Semmit sem tudtam a kockázatokról, valahogy mégis éreztem, hogy ennek akár rossz vége is lehet. De anyám azt mondta, semmi okunk az aggodalomra, ez a gyerek lesz az összekovácsolódásunk jelképe. Mostantól egy család leszünk végre. Én is vártam a születését, hogy nekem is lehessen igazi testvérem.

Még két hónap volt hátra a világrajöveteléig, de ő nem várt tovább, türelmetlenül ki akart jutni a fényre. Kisfiú lett, a Dávid nevet kapta, anyám akkor már hívő volt, templomba járt, mindenáron bibliai nevet akart a gyermekének. Császármetszéssel segítették világra, alig két kilót nyomott, el kellett helyezni az inkubátorban. Azóta élet és halál között lebegett.

A hatodik napon mostohaapám korábban érkezett haza. Gondterhelten megállt a küszöbön és anyám felépüléséről beszélt. Napról napra reménykedtem, hogy javul a baba állapota. Kifejlődik a tüdeje, növekedni kezd a teste. De aznap este a testvéremről egy árva szó sem hangzott el, érezni lehetett, hogy valamit elhallgat. Végül megkérdeztük, mi van vele. Motyogni kezdett, kerülte a tekintetem, látszott, hogy nehezen képes kimondani a tényeket. De kimondta.

Amikor kiejtette azt a szót, hogy „meghalt”, a vánkosomba fúrtam a fejem. Mintha valaki megnyitott volna egy csapot az agyamban, fél perc alatt eláztattam az ágyneműmet. Olyan hosszan és ijesztően zokogtam, hogy mostohaapám, aki hat nap életet adott az öcsémnek, tehetetlenül felnyalábolt és a kocsiba tett. Nem tudtam, hová visz. Egy pillanatra belém nyilallt, hogy talán kidob az erdőben. Ha az igazi fia nem élhet, akkor én, az idegen poronty se élhessek.

A szomszéd faluban, az orvosi rendelőnél álltunk meg. Még mindig sírtam. Megfenyegetett, hogy bevisz a doktorhoz, felkelti éjnek idején és nyugtató injekciót kapok a fenekembe. Nem tudta, hogyan kellene vigaszt nyújtania. Ő is kiborult, fogalma sem volt, mit kell csinálni egy tízéves gyerekkel, akivel félórája közölte, hogy meghalt a fia, aki közben az ő kistestvére. Zavartan üldögélt az autóban, várta, hogy elmúljon a sokk első hulláma. Erre az összetett drámai szituációra nem volt felkészülve.

De az is lehet, hogy ugyanazt élte meg, mint amikor múlt télen az anyadisznó elpusztult egy fertőzésben. Napokig küzdött érte, az ólban virrasztott éjszaka, adagolta neki az állatorvostól kapott gyógyszert, végül mégis kiszenvedett. Régen, ember és állat között nem voltak olyan élesek a határok, mint ma. A halott jószágok között nem tettek különbséget. Malac vagy újszülött? Családi tulajdon, a porta része. Eszköz a föld megműveléséhez. Ha elhull az egyik, majd jön a másik. Ezt az ősi értékrendet a falu, ahol éltem, még őrizte.

Egy darabig még bőgtem a hátsó ülésen, és amikor a könnyek helyébe a száraz hüppögés lépett, hazavitt, visszadugott az ágyba.

Anyámat pár nappal később, egy szombati napon hozta haza a kórházból. Hetek teltek el, mire beszélni tudtunk az eseményekről. A halott kisfiúról, az öcsémről, akit nem is láttam élve. Anyám utána még sokszor félrevonult és magányosan sírdogált, egyszer a mosógépnél fedeztem fel, amint ruhákat rakosgatva potyognak a könnyei. Sejtettem, miért sír, de nem mertem megzavarni a gyászban. Én sem tudtam, hogyan vigasztalhatnám meg.

Ahogy teltek a hónapok, anyám egy elméletet is konstruált a tragédiához. Azt mondta, ez a fiú, az ő fia, az én testvérem, aki csak hat napot élhetett, ha felnő, pusztán a létezésével túlságosan összeláncolt volna minket, vagyis engem és a mostohaapámat. Szerinte az isteni gondviselés ennek az aggályos köteléknek a megszilárdulását akadályozta meg. Akkor nem is fogtam fel, amit mond, de utólag pokoli volt belegondolni, hogy anyám istenének csak ilyen aránytalanul nagy kegyetlenséggel sikerült közbenjárnia értem. Mert ha tényleg így van, akkor az öcsémnek miattam kellett meghalnia.

De erről utána soha többet nem beszéltünk egymással. Mindenki hallgatott róla és csak a halottak ünnepén, a novemberi gyertyagyújtáskor engedtük magunkat szembesülni vele, a temetőben. Tisztázatlan családi mítosszá kerekedett a pici sírdomb és évekkel később anyám már mosolyogva mesélt a halott kisfiú dús hajzatáról.

Állítólag hollófekete volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.