A szenvedély emelte a magasba és emésztette fel Martin Scorsese egykori legendás önsorsrontó hőseit. A semmiből érkeztek a csúcsra és nem voltak képesek megküzdeni a sikerrel. Megízlelték a diadalt, de a bukás a végzetük lett, emberi gyengeségeik végül kudarcra ítélte őket. És lehetett a választott hős világhírű bokszoló vagy nagymenő gengszter, a sorsukban az emberi természet törvényszerűségei sejlettek fel. Ezért válhatott szerethető, klasszikus hős Jake La Motta, Henry Hill vagy Mr. Rothstein alakjából.

Persze, ezek a filmek nemcsak azért lettek sikeresek, mert az esendő emberről szóltak, hanem mert szórakoztatták a közönséget. Különösen a gengszterfilmek esetében, amelyek olyan világba vezettek minket, ahová sohasem jutnánk el. A dollármilliók, a szép nők, a drága éttermek, a fényűző házak és luxusjachtok bolygójára. Az egyszeri mozinéző pedig szerette nézni, ahogy a nagymenő gengszterek uralják a világot és bármit megtehetnek. Meg azt is, amikor a bűneikért megbűnhődnek. Mert Scorsese szerencsére olyan hús-vér hősöket teremtett, akikben ott bujkált mélyen a dráma lehetősége. A vér és az erőszak, a drog és a szex mögött igazi emberi egzisztenciák örömeit és gyötrelmeit pillanthattuk meg.

Legújabb filmje, A Wall Street farkasa, látszólag ugyanezt az örökérvényű történetet folytatja. A tőzsde és a brókerek hamisan csillogó világa, főleg a gazdasági válság óta, divatos téma, nem először szentelnek neki filmet és bár számomra a pénzügyi élet mechanizmusa alapvetően visszataszító és unalmas, bőven találni benne annyi alapanyagot, amennyiből egy izgalmas mozi kitelne. A gond nem a témaválasztás, hanem a hős és a történet hiánya.

Jordan Belfort, a csaló tőzsdecápa figurája – holott Scorsese valós emberről mintázta – sajnos nem képes megelevenedni a vásznon. Nincsen sorsa és jelleme. Nem tudhatunk róla semmit. Csak annyit, hogy sok pénzt akar. Egydimenziós ember, akire úgy kellene néznünk, mint a film hősére, miközben világos, hogy az alkotók elfelejtettek írni hozzá karaktert. Filmbeli pályafutása nem vezet sehova. A fejlődéstörténet elmarad: nem tudjuk, miért ilyen, nem tudjuk, miért dönt így vagy másképp és nem tudjuk, mit gondol vagy érez, amikor boldog vagy elbukik. Nem tudjuk szeretni, nem tudunk megbotránkozni rajta vagy együttérezni vele.

Sajnos, nemcsak ő járt így, hanem szinte mindenki a filmben. A barátok és üzlettársak, a barátnő és a feleség, a detektív és az apa is egyetlen jellemvonás nélkül asszisztálnak Belfort ámokfutásához. És mivel hőseink nincsenek, ezért mindaz, ami a képeken megjelenik, végtelenül üres. Persze értjük az üzenetet, tudjuk, hogy miközben átvágnak minket a brókerek élete tartalmatlan és csak a pénzről meg a partikról szól. De ilyen töményen és harsányan inkább csak istentelenül fárasztó és érdektelen. A céges orgiák, drogos bulik és pénzszerző szélhámosságok három órányi öncélú áradata az elviselhetetlenség határáig ostromolja a szemünket, ám a karneváli hangulatnak nincsen tétje. Az üres figurák és a kritikán aluli forgatókönyv együttesen megölik a történetet.

A régi nagy Scorsese-eposzokból csupán az atmoszféra egyes jegyei őrződtek meg. A dinamikus fényképezés, a jó aláfestő zenék néha felvillantanak valamit a Nagymenők és a Casino világából – de a kínosan béna jelenetek sokasága, a pocsék párbeszédek, az elvarratlan szálak, és az a határtalan sivárság, amely az egymásra vágott képekből árad, menthetetlenné teszik a filmet.

Mindezt pedig csak súlyosbítja Leonardo Di Caprio jelenléte. Fel nem foghatom, hogy mit eszik rajta Scorsese, mert szerintem középszerű színész, bár ebben az esetben nincs is jelentősége, hiszen nem ő az, aki pocsékul játszik, hanem ezúttal őt rontja el a szerep. Bár vannak pillanatai, amikor mélyebbre megy, mint a legkínosabb Adam Sandler-gegek. Amint látható, mégis egyfajta jutalomjátéknak fogja fel, amit rábíztak, veszettül erőlködik, tombol, kacag és üvölt, mint egy hisztis gyerek, aki Oscart akar. Olyan rossz, hogy szerintem meg is kapja.

A tanulság számomra viszont az, hogy soha többé nem érdemes elvesztegetni három órát az életünkből Scorsese-filmre a moziban, még akkor sem, ha mindenkitől szépeket hallunk róla. Sőt, legkevésbé akkor, ha a tömeg zabálja.