Hatásszünet

img125

 

„Májsztró” – így hívott az általános iskola igazgatója. Mint egy világhírű karmestert. Mert olyan cuki művészfiú voltam abban a faluban, ahová anyámmal elköltöztünk, amikor újra férjhez ment. Beképzelt városi csemete, aki úgy érezte, koszos vidéki purdék közé keveredett. Finom lelkű kölyök, aki gyűlöl kapálni a kertben, elbotlik tornaórán a labdában, de ha iskolai rendezvényeken színpadra lép és szavalni kezd, megfagy a kultúrház levegője. Bámul a sok földműves, ha belevág a versbe. A nézősereg csodálkozva hallgatja, hogy az istállószagon és veteményesen túl egy másik kontinens is létezik: a költők földje.

Nyár eleje volt, tanév vége, a ballagókat búcsúztattuk, megint rám hárult a főszerep az ünnepi műsorban, de nem bántam, élveztem a népszerűséget. Március tizenöt, anyák napja vagy a felszabadulás ünnepe – a fő attrakció mindig én voltam. Az egész falu miattam öltözött ünneplőbe, hogy lássa és hallja, ahogy a csoda megtestesül a hangomban.

Az volt az első intő jel, hogy pár nappal a műsor előtt elveszett a szövegkönyvem. Az egész iskola, még a tanári kar is a papírjaimat kereste. Fénymásolásról még nem is álmodtunk, újra kellett volna gépelni az egészet. Átkutatták az összes épületet, még a menzán a leveses kondérba is belenéztek.

Noémi bukkant rá a rajzórai dossziémban. Sejtelmem sem volt, hogyan került oda, a kóros feledékenységem is egy szórakozott művész vonásaira utalt. Tűzbe borult az arcom, amikor megláttam a kezében. Azóta harcoltam ezzel a legyőzhetetlen forrósággal, mióta először tévedt rá a tekintetem az osztályban. Abban bíztam, hogy a színpadi fellépéseimmel lenyűgözhetem. De őt a magamfajta szétszórt lángelmék nem hozták izgalomba.

„Menjen haza májsztró és délután ne felejtsen el visszajönni a műsorra!”, élcelődött a ballagás napján az igazgató atyai vigyorral.

Ebéd után, amíg otthon anyám az ingemet vasalta, tettem egy sétát a kertek alatt. Épp csatornáztak a vízművek, kicserélték az elöregedett csöveket. Alagutak, titokzatos járatok húzódtak a földben. A hőségben félmeztelenül lemásztam az árokba. Egy kisgyerek pont elfért benne. Játszani kezdtem. Ha egyedül voltam és senki sem látott, én voltam a saját mozim. Kalandfilmeket forgattam le képzeletben. Pisztollyal lőttem az ellenséget, kardoztam, a bombák elől menekültem, a cowboyokat nyilaztam, lándzsával ejtettem el a bölényeket.

Megálltam lihegve az egyik sánc kanyarulatában. Csupa mocsok voltam, a hajamtól a talpamig rám kövesedett a sár, de nem zavart. Eggyé váltam a földdel. Én voltam a föld. Magától értetődött a létezésem. Örültem annak, hogy élek. Boldogan röhögtem, ahogy a sárdarabok a bőrömről potyogtak. Minden lánc lehullott rólam. Elfelejtettem az iskolát, a fiúkat, akik tornaórán kicsúfoltak, mert nem tudtam felmászni a kötélre. Noémit, aki rám se pillantott, ha lovagiasan előre engedtem az ajtóban. Már anyámra sem haragudtam, aki állandóan mostohaapámat istenítette. Mikor hazaértem, majdnem beleőszült a látványba. Kádba dugott és korholt: „Megtanultad a szöveged?”

„El sem hiszem”, súgtam oda később az osztálytársaimnak a kultúrház felé kutyagolva, „hogy alig egy órája még nyakig dagonyáztam a sártengerben.” Nem értették, miről beszélek, de már nem volt idő arra, hogy elmagyarázzam. Fehér ing, kék nadrág feszült rajtam.

Először a nyolcadikosok osztályfőnöke beszélt, aztán én következtem. Magabiztosan léptem ki a színpad közepére. A szövegkönyvet nagyképűen otthon hagytam. A fény megtalált. Kinyitottam a számat, hogy belekezdjek a versbe, elhangzott a szerző és a cím, aztán megállt bennem a hang. Hiányzott a vers első sora. Próbáltam kimondani, láttam magam előtt a versszakokat, de a legelsőt, a költemény tetején, nem találtam. Üres sáv húzódott a gépelt fekete betűk helyén. A nézőtér is elsötétült, csak Noémi szemét érzékeltem valahonnan, ő is várta a hangomat. Újra nekivágtam, de a torkom meghátrált, csend támadt a teremben, rám meredt minden szempár. A nép fülelt.

Semmi baj, ez még nem tragédia, gondoltam. Ha másodpercekig állok meredten, nyelvemen az első sorral, ez a költői senkiföldje kívülről nézve szimpla átmenet lesz. A közönség jól ismerte a strófák közé ékelt modoros csendjeimet. Ha a kultúrház falát fürkészem, Noémit eltüntetem a székről és időben szavalni kezdek, kimagyarázhatok mindent a pattanásig fokozott hatásszünettel. De amíg spekuláltam, újabb másodpercek peregtek el. Izzadtam, remegett a kezem.

Nem tudom, mennyi időbe került, mire az orrom előtt újra szavakat fedeztem fel. A tervem bevált: a lány helyén csak egy üres szék maradt. Talán ott sem volt, csak én vetítettem oda, mint az indiánokat és kalózokat a belső filmemben. Akkora erővel kezdtem neki a versnek, hogy szinte ráförmedtem az első sorra. A többi már gond nélkül csordogált tovább, az igazgató is gyanútlanul hallgatta. „Májsztró, ma kicsit túljátszottad”, láttam a szemében.

Otthon anyám hátul a vályúnál moslékot kevert a disznóknak, mikor hazaértem. Csak bent, vacsoránál puhatolta futólag, míg mostohaapám a bort töltötte a demizsonba, hogy minden simán ment-e. A hosszú hatásszünetet nem említettem. Nem árultam el senkinek, hogy aznap este belesültem a versbe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.