Egy százszázalékos film, amilyet már rég láttam. Mintha visszacsöppentem volna Thomas Mann Varázshegyére vagy Proust regénykatedrálisában Balbec hotelszobáiba.

Wes Andersont egy kissé modoros rendezőnek tartottam eddig – ám a Grand Budapest Hotel vitathatatlanul már most az év egyik legjobb filmje nálam. Irodalmi film, amely képzőművészeti remeklés is egyben, egy letűnt európai kultúra stilizált eszenciája jelenik meg a képsoraiban. Igazi abszurd, briliáns sztárparádéval, amely infantilis burleszkbe hajlik néha. Sűrűn átszövik az utalások, az idézetek.

A Grand Budapest Hotel, noha nem Budapesten forgatták és Stefan Zweig ihlette – lényegében pont azt a világot eleveníti fel játékosan és lenyűgöző kreativitással, amelyet ez a száz évvel ezelőtti térség és kor jelent. Az eltűnt idő, amelyre ma is sóvárog minden szellem – és amely – ahogy a film végül kimondja, talán nem is létezett soha. Már akkor is csak legenda volt, amikor hősei még éltek.

Benne lélegzik Bécs, Budapest, a Monarchia levegője, a diktatúrák és háborúk nyomasztó füstje, Krúdy, Proust, Mann, Hasek, Schiele és Schnitzler  – és persze mindazok a művészek, akik valamilyen módon ezt a légkört, ennek az elöregedett világnak az atmoszféráját már egyszer újrateremtették. Akik ennek a sohasem létezett, ám örökkévaló kultúrának az örökösei. Érdemes újranézni, hogy rábukkanjunk a filmes allúziókra is. Nekem leginkább a monarchia-mániás Kubrick egyes motívumai voltak szembeötlőek. És persze az sem lehet véletlen, hogy a mesélő épp a csehes humorú Mozart-film egykori elbeszélő-megszemélyesítője.

A Grand Budapest Hotel csak egy név – ahogy Proust helynevei: azaz nem a valóságban, hanem bennünk, odabent, a mi képzeletünkben, a mi saját valóságteremtésünkben léteznek.  Azt hiszem, pont ezért butaság bosszankodni amiatt, hogy a látható Budapestnek semmilyen szerepe sincs a filmben. Éppen a város neve az, amely egy egész univerzumot helyettesít, felidéz és elbeszél a nevével. És ebből a szempontból rohadtul büszkék lehetünk arra, hogy ezt a világot ebben a filmben ilyen módon Budapest neve testesíti meg.

Nehéz szaporítani a szót, mert a Grand Budapest Hotel komplex munka, amelyet muszáj, de talán mégsem szabad elemeire bontva élveboncolni, hiszen annyira kompakt, megbonthatatlan, fenomenális mozidarab, amelyet mellesleg, már csak lényéből eredően is, kötelező megnézni legalább egyszer filmszínházban. Legfőképpen pedig határtalanul szórakoztató. Nem is tudom, mikor repült el velem utoljára ilyen gyorsan száz perc moziban.