Hibátlan – Enyedi Ildikó: A Testről és lélekről

testről

Amikor körülbelül egy hónapja először hallottam a film alapsztoriját, elfogott a félelem. Majdnem biztos voltam benne, hogy ez valamilyen giccsbe hajló, szépelgő dráma lesz majd. Ehhez az érzéshez hozzáadódott, hogy Enyedi Ildikó legutolsó filmje, a Simon mágus, annak idején egyáltalán nem tetszett, modoros, mesterkélt filmnek tartottam.  Csak abban bíztam, hogy a rendező visszatér a kezdetekhez és Az én XX. századomhoz hasonló víziót álmodik filmre ebből a gyanúsan romantikus történetből. Végül az Arany Medve tett igazán kíváncsivá, ilyen díjat talán mégsem adnak egy rossz filmnek. De még így is fenntartásokkal ültem be a moziba.

Aztán kiderült, hogy Enyedi Ildikó nemcsak visszatért a legjobb formájához, hanem túlszárnyalt minden korábbi teljesítményt, és elkészítette az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb remekművét. Én lepődtem meg legjobban, amikor húsz perc után azt vettem észre, hogy ujjongok a moziban, egy órával később pedig halkan imádkozom: „nehogy elcsesszétek a végére, kérlek, nehogy elcsesszétek…”

Hát nem cseszték el. Iszonyú ritkán történik meg, hogy legszívesebben felkiáltanék örömömben, mert annyira a helyén van minden és olyan csodálatosan, óraműszerűen működik az egész szerkezet, hogy az embernek az a benyomása támad: ez már nem is emberi kéz műve.

A Testről és lélekről képes elérni, hogy egy alapvetően romantikus történetet a mindennapokba ágyazva úgy meséljen el, hogy mindkét dimenzió – a misztikum és a valóság is – hibátlanul megfér egymás mellett, sőt egymással ötvözve vadonatúj minőséget alkotnak. A történet nemhogy giccses, hanem önálló univerzumot teremtve, mértani pontossággal képes megmutatni, milyen törékeny, sebezhető az emberi test és lélek, amelyek egyáltalán nem választhatók el egymástól. Úgy képes beszélni a szeretetvágyról, hogy még a nyomát sem lelni benne az ezerszer látott érzelgősségnek.

Sőt, a drámai hangvételt újra és újra a féktelen humor oldja fel. Fogalmam sem volt, hogy Enyedi Ildikónak ilyen finom és abszurd humora van. Ahogy azon is elcsodálkoztam, hogy nyelvileg és elbeszélői téren is mennyire pontosan, magától értetődő természetességgel tudja beleszőni hétköznapjaink kisszerű világát és atmoszféráját a filmbe. (Pont ezt a közvetlen valóságszagot hiányoltam például a korábbi filmjeiből)

Morcsányi Géza isteni választás a főhős szerepére, de a profi színészek is parádésan játszanak, Borbély Alexandrától Nagy Ervinen és Schneider Zoltánon át Mácsai Pálig.

Írói-rendezői magasiskola, képileg is hibátlan, briliáns kompozíciókkal. Olyan brutálisan belém harapott, hogy amikor véget ért, megsebezve, szédülten tántorogtam ki a teremből. Most nehéz elképzelni, hogy ennél jobb filmet látni fogok még ebben az évben. És hogy ezt megint egy magyar filmről tudom leírni, az egyszerűen fantasztikus.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.