Nehéz tárgyilagos véleményt mondani Nemes László második filmjéről, hiszen ha akarom, ha nem, csak az Oscar-díjas elődhöz viszonyítva tudom megítélni. Mindvégig ott kísért az elsőfilm diadalútja, vagyis szinte lehetetlen szűzen megnézni ezt a filmet.
A Saul fia nemzetközi sikert aratott a holokauszt újszerű nézőpontjának megteremtésével, az erős, mitizált történettel és Röhrig Géza arcával. A Napszálltának ilyen alaptőkéje már nincsen. A nézőpont öröklődött, tehát nem új. A történet nem erős, pontosabban a hagyományos történetmesélés ellen dolgozik, ha úgy tetszik, nincs is története, a hozzá vezető kulcsokat szándékosan elrejtették. Jakab Juli arca pedig erős ugyan, mégsem működik olyan intenzíven, mint Röhrig szuggesztív tekintete.
Itt minden hidegebb és elemeltebb, épp ezért életidegen és kissé modoros, mesterkélt is, mint általában a legsúlyosabb szerzői filmek. Mintha nem is ott járnánk, ahol a film játszódik. Ez a város nem a tízes évek Budapestje – annak sűrű, részletgazdag valószerűsége ellenére – hanem egy kaotikus, pokoli tér, ahol különféle figurák, sőt inkább akarat nélküli bábok sodródnak, találkoznak és ütköznek egymással, egy náluk sokkal nagyobb hatalom szorításában. Ez a hatalom nyilvánvalóan a világtörténelem szelleme, benne pedig Leiter Írisz ennek a megfoghatatlan démonnak egyszerre a médiuma és áldozata.
A Napszállta tehát egy történelemfilozófiai thriller, amely radikalizálja azt a formanyelvet, amely testet öltött a Saul fiában. Megalkuvás nélkül, a végsőkig viszi a maga alkotta esztétikai építményt, és nem engedi, hogy a hagyományos befogadói módszerekkel közelítsünk hozzá. Az öntörvényűsége túllép a közönség elvárásain és reflexein. Gondolkodásra késztet, masszív figyelmet követel magának és szeretne mondani valamit. Azt állítja, hogy a történelmi traumák nem maguktól és egyik pillanatról a másikra keletkeznek, hanem már jóval előtte ott fortyognak a mélyben, csak lehetetlen megjósolni, milyen formában törnek felszínre.
Ez az állítás ma meglepően aktuális az új európai antidemokratikus áramlatok ismeretében. Száz évvel a film történeti ideje után mintha most is pontosan ezt a gyanús lüktetést éreznénk valahol a színfalak mögött.
A Napszálltának tehát nemcsak markáns nyelve, hanem mondanivalója is van: vagyis korszerűtlen. Legutóbb a modern filmművészet óriásai vállaltak ekkora kockázatot, amikor nem törődtek az elvárásokkal, hanem saját, kompromisszumok nélküli, ismeretlen utakat kerestek. Nemes szét akarja rombolni mindazt, amit a történetmesélésről, Budapestről és általában a hagyományos ismeretelméletről tudtunk. Nem filmet készít, hanem világot teremt, létállapotot ábrázol, ahol a kulisszának és az emberi arcoknak csak szimbolikus szerepe van. Ezzel ugyan kristálytiszta szerkezetet hoz létre, viszont nézői azonosulásra kevésbé alkalmas. Nem könnyű szeretni, sőt tüntetőleg megtagadja a szeretetünket.
Az efféle konstrukció a huszonegyedik századi filmiparban már olyan ritka, hogy a közönség is látványosan elszokott tőle, ezért meg merem kockáztatni, hogy jórészt értetlenségre talál és várhatóan semmilyen népszerű filmes kitüntetést nem kap majd.
Ahogy olvasom, a Napszálltát sokféle rendezőhöz, klasszikushoz és alkotói eljáráshoz hasonlították. Valóban ott munkál benne a német expresszionizmus, illetve Lynch és Kubrick. De ha mondani kellene egyetlen filmet, amelyre engem a szenvtelen kívülállása emlékeztet, az Alan Resnais Tavaly Marienbadban című filmje volna. A francia új regény vászonra álmodott végtelen káprázata az egyik kedvenc filmem, mégsem mondhatom, hogy egynél többször megnéztem. Tökéletes mű, de nagyon nehéz mozi és nem az örömszerzés a célja.
A Napszállta olyan, mintha erre a hűvös Marienbadra húzták volna rá a Barry Lyndon őrülten alapos, de lassan hömpölygő, túlságosan nehézkes precízióját és Lynch szürreális lidércnyomását. Ugyanakkor valahol mélyen ott érzem benne Tarkovszkij Stalkerét és az Apokalipszis most rémálmát is.
Valódi időutazás, többféle értelemben: nemcsak a díszletek, jelmezek, figurák repítenek vissza minket a múltba, hanem a filmkészítés módja is a fél évszázaddal korábbi nagy rendezők ambícióját hordozza. Egy bátran kísérletező művész filmje, aki azt az utat járja, amelyet a legutóbbi időkig csak egyetlen alkotó járt itthon: Tarr Béla. Kultuszteremtő erő rejlik benne, de sajnos a nagyközönség számára csekély az élvezeti értéke. Művészfilm, amely a kiválasztott kevesek mulatsága.